Juniorban nem sikerült
Csaba | 2005. július 28. csütörtök |
||||||||
| Előzmények
Lassan két hét telt el mióta véget ért az idei Junior VB. Nagy reményekkel vetettem bele magam tavaly ősszel a felkészülésbe, de nem mentek simán a dolgok. A legnagyobb problémák a bokámmal voltak. Mivel a honlapom az utóbbi időben meglehetősen ritkán lett frissítve, még akik néha erre néztek, azok sem lehettek pontosan képpen mi is történt velem mostanában. A kiutazás körül elég nagy kavarás volt, amit végül szerdán megunva, Istivel kettesben utaztunk ki Svájcba. A Junior VB-k programja eddig úgy nézett ki, hogy középtávon selejtező, és döntő van, aztán hosszútáv, és egy pihenőnap után a váltó. Jövő évtől juniorban is bevezetésre kerül a sprint szám, és ennek jegyében az idei rendezők már rendeztek egy sprint versenyt a Junior VB előtt. Pontosabban a Svájcban évek óta megrendezésre kerülő PostFinance Sprint felnőtt elit versenyt hozták idén össze a Junior VB-vel. Minden ország egy-egy versenyzőt indíthatott a junior versenyen, amit egyébként sok nemzet nem használt ki. Egyéni számok Az első éles versenynap a július 12-én, kedden Tesserete község közelében megrendezett középtáv selejtező volt, ahonnan a 3 selejtező csoportból a legjobb 20-20-20 versenyző juthatott az „A” döntőbe. Ez a terep állt a legközelebb hozzánk, gyorsan futható szálerdő, egyszerű domborzattal, és komolyabb sziklarajz nélkül. Tehát magyar terep volt, amit 4 fiú és 2 lány döntőbejutás is igazolt. Lenkei Zsolti nem kis meglepetésre remek futással második helyen jutott tovább, Kovács Ádám hibázása után nagyon nagy futással felért a hatodik helyre. Én taktikai megfontolásból könnyen futottam, és a 12. helyet szereztem meg csoportomban. Zsebe Isti rutinos VB résztvevő révén szintén könnyen kezdett, de aztán több hibája is arra késztette, hogy végül komolyan küzdenie kelljen a bejutásért, végül 15. lett. A döntőket másnap azonban már korántsem magyar terepen rendezték. Az erdő sűrű volt, nem lehetett messzire látni, és köves talaj is nehezítette a futhatóságot. Mindemellett finom domborzat és talán még finomabb sziklarajz tette a versenyt rendkívül technikássá. Szerencsére a pályakitűző valószínűleg emberbaráti megfontolásból a térkép tetejére tette a rajtot, így legalább a szinttel nem kellett megküzdenünk. A hosszútávra már korántsem mondható el a fent említett “mégis sikerült egész jól futnom” mondat… Tegnapi szereplésem nyomán úgy gondoltam, hogy képes lehetek hosszú távon is jó eredmény elérésére. Egy dolgot nem kalkuláltam csupán be, hogy ez HOSSZÚ táv lesz, és nem is akármilyen. A terep leginkább Norvégiára hasonlított, ezt amúgy később az eredmények is maximálisan alátámasztottak. Váltó Pihenő nap után a váltó következett. Ettől a számtól már jóval a VB előtt sokat vártunk és nem is alaptalanul. A két évvel ezelőtti Ifi EB-n ezüstérmes csapatunkat itt a VB-n is esélyesnek tartottuk akár éremre is. Változatlan összeállításban futottunk, Ádám kezdett, aztán Én következtem, és Isti fejezte be.
Csaba |
Rövidre zárva a dolgot, 2 komolyabb, és 3 könnyebb bokaficam az elmúlt félév mérlege. Az egész tavaly októberben a Euromeetingen kezdődött. Egy hónap pihenés a versenyidőszak végén, rehabilitáció, aztán alapozás, és úgy nézett ki rendbe jött a bokám, és a téli időszak is jól sikerült. Minden idők legjobb alapozásán voltam túl, idénynyitó versenyként megnyertem a Spring Cup-ot. Akkor mögöttem lett második Hertner Fabian (lásd a mellékelt ábrát, a jobb szélen), aki azóta a Junior VB-n középtávon világbajnok lett. Ott volt Rüedlinger Andreas (7.) is, ő hosszútávon lett második. És megvertem az ezüstérmes cseh váltócsapatot is… De aztán jött a HOB, és kiment az addig jónak hitt bokám. Borult az edzésterv, egy hét teljes szünet, aztán két hét fokozatos terhelés, egy hét normálisnak mondható készülés után Thermenland Open, és meglehetősen visszafogott eredmények. Következő hétvégén Csehországban egy Continental Kupán a magas szárú cipő ellenére megint jött egy bokaficam. Ez már nem volt olyan súlyos, nem kellett változtatni az edzésterven. Következő hétvégén atlétikai felmérő, érződött a kihagyott április, a tavalyinál is rosszabbat futottam. Két nappal később, pünkösdhétfőn a Honvéd Kupán újabb kis bokaficam következett.. A futás sem ment jól, lelkileg eléggé kezdett megviselni az akadozó felkészülés. Következő héten a svájci edzőtábor úgy hatott, mint amikor a számítógépen megnyomják a “reset” gombot. Teljesen elhaltam benne, ami a hétvégén a svájci válogatottal lefutott versenyemen is látszott, de ez jó volt így. Egy pihenőhét után – amikorra a rendszer újraindult – , kezdtem végre újra úgy érezni, hogy tudok futni. A Cseh Sprint bajnokságot (juniorban) csak egyetlen hiba miatt nem nyertem meg, és a másnapi Continental Kupán is a hibázással voltak leginkább problémáim. Egy újabb héttel később a csehek jöttek hozzánk, a felnőtt keret ugyanis a Sátor-magason tartotta válogató versenyeit a Japán VB-re. A szombati középtávon 3 lettem a több nagynevű cseh között. Vasárnap aztán egy 130 perces hosszútáv következett, amit innen utólag nézve lehet, hogy betette a kaput… Három nappal későbbre lebetegedtem. Eleinte csak köhögtem, de péntekre egy kis lázam is lett. Szombaton persze Középtávú OB volt, és természetesen felnőttben mentem. A selejtező elég gyengén ment, de délutánra már jól éreztem magam. A döntőben pár kisebb hiba az elején, aztán a közepén egy nagyobb, és kedvemet vesztve kocogtam be a célba. (Erről majd még feltétlenül írok valamikor!!!) Másnap a tömegrajtból elsőnek hoztam be a Postás váltót, és végül nem kis meglepetésre hetedik helyen végeztünk Jozsóval, és Kiss Lacikával. A betegségem azonban nem múlt el jövő hét elejére sem. Kétszer próbálkoztam futással hét közben, de ezek rendre kudarcba fulladtak. Péntekre végre sikerült túllépnem a betegségen, és hétvégén elkezdhettem újra edzeni. Az edzés szerdáig ment, akkor ugyanis a szerdai kisversenyen újfent kiment a bokám… Ez egy héttel a VB kiutazás előtt már igencsak nem jött jól. Sajnos ez egy komolyabb sérülés volt, mint az elmúlt kettő, félő volt, hogy annyi idő kellene neki a rendbejövéshez, mint a HOB után. Azonnal elkezdtem a fizikoterápiát, és szerencsére gyorsan javult. Keddre olyan állapotba került, hogy az orvosom egyetértésével szerdán elutazhattam a VB-re, igaz a sérülés óta csak egyetlen egyszer próbálkoztam futással – hétfőn… Ami innentől történt az akár felfogható sikertörténetként is, persze ezt azért nem egészen így éltem meg. Na de ennyi előzmény után mostmár nézzük csak, hogyan is történt ez az egész?
A már-már egész jól bejáratott útvonalon, – fapados repcsivel Milánóig, onnan pedig vonattal fel Svájcba – most is remekül megérkeztünk Bellinzonába. Ott aztán hamarosan megérkeztünk az ideiglenes szállásunkra, ami a VB versenyközpontjának megnyitásáig, szombatig volt szálláshelyünk. Erről a szállásról csak annyit, hogy ez voltaképpen egy polgári védelmi bunker volt – természetesen a föld alatt. 3 emeletes ágyakban aludtunk, ami azért elég zsúfolt lett volna, ha Istivel kettőnknek nem jutott volna pontosan 12 ezekből az emeletes ágyakból. Így azért egész jól elfértünk. :-) Egy apró problémánk még lehetett volna, hogy ugyebár mi edzeni jöttünk ki, hogy ismerkedjünk a terepekkel, és szállítóeszköz híján ez kicsit nehézkes lett volna. De tervünket tökéletesen kiviteleztük és csatlakozunk egy-egy már szintén kint lévő csapathoz az edzések idejére. Velünk közös szálláson az Amerikaiak, a Japánok, és a Spanyolok voltak. Csütörtökön az Amerikaiakhoz sikerült csatlakozni, pénteken és szombaton pedig a Spanyolokkal együtt ismerkedtünk a terepekkel. Ezek többnyire 300-700m között helyezkedtek el, az egyébként 2-3000-es hegyek lábainál. Szintesek, sok helyen kifejezetten meredekek voltak. A domborzat és a sziklarajz nagyon részletgazdag, a növényzetet pedig gesztenyeerdő alkotta. A futhatóságot az is nehezítette, hogy a talaj köves volt, és helyenként páfrányok is takarták. Szombat délután aztán megérkezett a csapat egy újabb csoportja, akik a kocsikkal jöttek ki. Volt egy harmadik is, ők csak vasárnap délutánra ért ki a mi általunk is alkalmazott Milánóig repülő és onnan vonat módszerrel.
A térkép 15000-es méretarányban futás közben szinte olvashatatlan volt.
Minden esetre én nem erre mentem, és hibáztam az ötösre. Azt hiszem, már ez betette a kaput számomra. A következő két-három pont volt a pálya legnehezebb része technikailag, és fizikailag is nagyon nehéz volt. Köves, páfrányos, a látótávolság nulla… Nem ez kellett volna, hogy újra felpörögjek a hibázásom után. Nem is sikerült. Hatosra újabb, közepesnek mondható hiba következett, a hetest egy kis melléfutással megúsztam, de a koncentrációm már romjaiban hevert. Ez aztán a nyolcasra ki is jött az eleve rossz útvonal végrehajtása közben. Itt már végem volt. Egyébként a hármason a 8; a négyesen pedig a 10. helyen álltam. Az ötösön aztán leküzdöttem magam az 58. helyre, aztán az imént vázolt fantasztikus futásommal a nyolcas pontra már az 52. helyre jöttem fel… A kilences alapvetően egy hosszú felfelé volt, ami azt hiszem, jól tudnék azzal jellemezni, hogy nagyjából 300 méter úton futás alatt sikerült ledolgoznom 10 méter hátrányomat az előttem futó LÁNYhoz képest… 
(Nem, nem ő lett a világbajnok) Még két átmenetig volt hasonló vonalvezetése a lány pályának, de ezalatt sem sikerült tőle igazából elszakadnom. Szóval jól ment. 89, 99, és 107. részidőket futottam ezidőtájt. Ez azonban már nem csak a letörtségem miatt volt, hanem már kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel a gyomrommal. Ezen a szakaszon már émelyegtem. A 13-asra aztán váratlanul utolértem azokat a sporttársakat, akiket már egyszer még a kettes pontom előtt megfogtam, és nyomban le is raktam. Minden esetre a váratlan társaság mozgósította erőtartalékaimat, és az utolérési művelet közben egy nyolcadik részidőt produkáltam a 13-asra. A következőre persze rögtön hibáztam (105. idő), de az átfutó pontra, a relatív hosszú átmenetben megfutott 13. részidővel máris 10 helyet javítottam összetettben és a 34. helyre jöttem fel. Az átfutóban is egész tisztességesen mentem, de aztán ahogy újra beértünk az erdőbe, jött az első felfelé, és én úgy éreztem, mintha betonfalnak futottam volna neki. Elkezdtem szédülni, egyre jobban morajlott a gyomrom, rohamosan lassultam. Az egyetlen srác, aki el tudott velem jönni azok közül akiket a 13-asra megfogtam, és eddig zihálva követett, itt úgy futott el mellettem, mintha megálltam volna. (csodálkozott is, nameg én is) A pontig még elkúsztam, de éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Pontfogás után még megpróbálkoztam a futással, de nagyon nem ment, pár lépés után le kellett ülnöm, nehogy elessek. Hát így ért véget a hosszútávú versenyem…
Ádám megkapta azt a rajtlistát, amiről sokan álmodoznak: 4-en indultak mögötte, a norvég és a svájci elhozta az arany és az ezüst érmeket, a közvetlen mögötte induló svéd pedig szintén egy előkelő helyet szerzett meg, nyolcadik lett. A svéd a harmadik pontra érte utol Ádámot, a későbbi győztes norvég pedig a 13-asra fogta meg őket. A svéd nem bírta el a norvég tempóját és lemaradt, de Ádám végig el tudott menni a világbajnokkal, így végül az ötödik helyre ért be. Õszintén szólva egy kicsit nehéz minden keserű mellékíz nélkül örülni Ádám eredményének, ugyanakkor ezt az esélyt ki kellett használnia, és ha bárki másnak adatott volna meg ilyen lehetőség, akkor pont ugyanezt kellett volna tennie. Sőt, aznap senki más a magyar csapatból nem tudta volna megcsinálni, amit Ádám, hogy elfutott a győztessel egy fél pályát. Fizikailag kiemelkedik közülünk, ezen a téren már fel van rá készülve, hogy jövőre akár világbajnok legyen.
De az istenek ezt nem akarták: a nyolcas előtt március óta ötödjére újfent kiment a bokám. Nem az amelyik két hete szerdán ment ki, hanem természetesen a másik. 4 réteg leukoplaszt szakadt keresztbe mintha elvágták volna. Persze azonnal nekiálltam újra próbálkozni a futással, de innentől már szinte csak kúszni tudtam. A kilencesre utolért egy svéd, akiről sokáig azt hittem, hogy ugyan az, akivel együtt rajtoltam, de aztán kiderült, hogy az a srác már réges-rég elveszett, és ez már a másik svéd váltó embere. Mindegy, a lényeg, hogy a 10-esre még el tudtam vele menni, mert egy útfutás volt, de aztán az erdőben egy pillanat alatt lemaradtam. Aztán jött a cseh, meg a dán, őket a 14-esig sikerült úgy ahogy tartani, de aztán ők is otthagytak. 
A 16-osra még újra megfogtam a svéd-cseh-dán triót, mert hibáztak, de pontfogás után azonnal elléptek tőlem. A 20-as volt az átfutó, itt nagyjából 1 perc hátrányom volt tőlük, a kiskörben kaptam még egy felet. A kiskör végére már a második hullámban futók véget nem érő vonatja is éppen utolért, élén a két svájci váltóval, de még előttük, az ötödik helyen befutottam, és útnak engedtem Istit. Isti mindig mondja, hogy hátrányból szeret futni váltót, úgyhogy nem is aggódtam: Most megkapta. (Persze a norvégok már eléggé elhúztak, úgyhogy az arany már elúszni látszott.) Minden esetre Isti tényleg egyszerűen remekül kezdett, a négyes ponton, ami az első átfutó volt, már megfogta az előtte kifutókat. 
Együtt volt a csehekkel, meg a svédekkel, a svájci “A” váltó befutó embere a középtáv világbajnoka, Fabian Hertner hibázott és lemaradt, dobogós helyen voltunk, de minden esetre az 4-6 helyek valamelyike röhögve meg lehetett volna. Ezután azonban hibázott egyet és ideiglenesen lemaradt. Kielőzték a svájci váltók is. De itt még mindig nem volt veszve minden, mert két átmenettel később újra utolérte a norvégok és a csehek kivételével a teljes élmezőnyt. Simán megfogta a pontot, amit a többiek nem találtak, aztán ment tovább. És itt lenne jó befejezni a történetet, haza jöhettünk volna egy bronzéremmel. De a következő pontra jött egy újabb hiba, és végleg elúsztak a remények. A mezőny eljött, Isti lemaradt, és többet nem érte utol őket. Az elmúlt évek legjobb váltó helyezésével végül a nyolcadik helyen futott be, de azt hiszem nem meglepő, hogy ennek senki sem tudott örülni… A norvégok harmadik futója nem adta el az előnyt, senkitől sem zavartava megnyerték a váltót, másodikak a csehek lettek, harmadik helyre a svédek érkeztek meg.
Hát mit is mondhatnék befejezésül… Az egész csapatot tekintve összességében, – különösen az elmúlt évek tükrében – jól sikerült ez a VB. A csapatok összesített versenyében az előkelő kilencedik helyet szereztük meg. (versenyszámonként a legjobb 3-3 lány és fiú helyezésszámai illetve a váltók eredményei alapján) Ha azt is hozzávesszük, hogy az idei nehéz, sok helyen skandinávos, a váltón meg az alpesi terepeken tudtuk felülmúlni a tavalyi lengyel, kifejezetten hazainak számító terepen elérteket, akkor igazán elégedettek lehetnénk. Az is külön bíztató, hogy mindezt úgy értük el, hogy a csapat fele, lányoknál és fiúknál is még jócskán az ifi korosztályba tartozik. Persze ettől Én még személy szerint nem vagyok elégedett. Egy csomó lehetőség idén is elúszott, hogy mást ne mondjak, a váltó érem nagyon hiányzott a táskánkból hazaúton… Hát juniorban nem sikerült, nem lettünk érmesek VB-n. Nincs más hátra: felnőttben kell ODAérni!- Hozzászólások
- Nincs hozzászólás »
RSS hozzászólások
Hogy hogyan is sikerült eljutni idáig? Végignézve a felkészülésen… Hát nem erre számítottam volna. Téli sérülés, hogy úgy mondjam “zavaros edzéskörülmények”, sok-sok hiba a versenyeken, és az utolsó 3 hét egy külön történet. A Középtávú OB-n kezdődött. A döntő részidőket nézegetve egész biztos, hogy nagyon jó formában voltam. De aztán a Váltó OB-val, együtt ez a homok+meleg már sok volt nekem egy hétvégére. Teljesen kiütött. Következő hét csütörtökig éreztem a combomat… Pénteken Istivel és Danival megcsináltam életem legkeményebb résztávos edzését, ami már magában újfent kiütött, de erre még szombaton rátettünk egy 93 perces “lapáttal” a Tátrában. 9 nappal a VB előtt sajogtak a lábaim. Hétfőn, kedden átmozgatás, szerdán pihenő, és úgy éreztem kezdenek magukhoz térni. De csütörtökön 2,5km után a előbb az egyik, majd a másik vádlim is begörcsölt. Annyira fájtak, hogy meg kellett állnom nyújtani. Másnapra sem sikerült javulást elérni, 1 nappal a kiutazás előtt nem tudtam lefutni egy hatost… De kezeltem, napi háromszor sportkrémmel maszíroztam, és döntöttem magamba az ásványi anyagokat. A terepbemutatóra már kezdett elmúlni… Ilyen körülmények közt nem is gondoltam arra, hogy mi lenne reális eredmény. Csak azt tudtam, hogy mindent meg kell tenni. Mert dacára az előzményeknek, azért voltunk ott, hogy versenyezzünk, hogy eredményt érjünk el. Egy évnyi felkészülés eredményét.
(Szivák Ildi kb. 45 percet maszírozta előző este, ezúton is köszönet érte!) A futás tehát jól ment, és a koncentrálnom is jól sikerült. Az egyes pontra választottam egy rossz útvonalat, de szerintem ez nem volt fair a pályakitűző részéről. Simán szóba jöhetett a rajton visszafutásos kerülő, és ezt VB-n nem lenne szabad megjátszani. (Mondjuk máshol sem.) Ezt követően azonban egész jól ment, egy hibám volt a nyolcas pontra, de időben ott sem kaptam sokat.
Én pedig már túlságosan felszabadult voltam, és ami a hosszútávon még segített, itt már káros volt számomra. Már ott hibáztam, hogy szó nélkül elvállaltam a 3. futást, pedig az első futó szerepkörre készültem már elég régen. Nem gondoltam át rendesen mit is vállaltam el, csak azt láttam, hogy van egy hatodik meg egy tizenkettedik helyem, ugyan mi történhetne egy váltón…
Talán majd jövőre Svájcban…
A terep helyenként mocsaras, elég puha a talaj, a domborzata nagyon részlet gazdag, de azért nem túl apró, a növényzet pedig többnyire fenyves. A futás egész jól ment és kisebb hibákkal megúsztam egészen a kilences pontig. Majd a tízes pontra benne hagytam újabb 1,5 percet, és az a két hiba elég is volt, hogy csak a B döntőbe jussak.
Főként a pálya vége felé. Végeredményben azzal, hogy ott volt ösztönzött engem a gyorsabb futásra, ami viszont hibákkal járt, úgyhogy elég hasznos tapasztalatokat szereztem. Ez a gyors futás az élvonalhoz képest még mindig lassú, és a tájékozódás sem megy úgy mellette. Hát ezt kell gyakorolni. Ami a mocsarakat illeti, a hetes pont előtt volt egy kis mocsaracska. Illetve agy nagyobb mocsárnak egy kis “kinyúló ága” Nem tűnt nagyon mélynek, úgyhogy nem kerültem ki. Ugrottam, és nem jött a talaj. Megbillent az egyensúlyom, és nyakig süllyedtem a vízben. Olyan hirtelen történt, hogy nem volt időm bezárni a számat, és egy jó nagyot kortyoltam a nem éppen ivóvízből… Nem volt jó íze. Aztán amikor helyreállt az egyensúlyom, megtaláltam magam alatt a talajt, és “csak” mellig ért… Kimásztam, egy jót nevettem rajta, és már rohantam is tovább mivel az angol látva ezt, gyorsan kikerülte a mocsarat, és egy kicsit elém került.
Friss hózzászólások