Franciaország, Clermont-Ferrand, október 1-7.

Az idei világkupa sorozat utolsó fordulója Franciaország szívében, Clermont-Ferrand környékén került megrendezésre. A terület nem mindennapi helyszínt biztosított a rendezvény számára, mind a tájat, mind a terepeket különböző vulkanikus eredetű formációk tették rendkívül változatossá. És ha mindez még nem lett volna elég izgalmas, gondolt egyet az időjárás, és egy jókora vihar formájában ő is kivette a részét az események összekuszálásából.

De kezdjük az elején. Mivel a válogatott anyagi lehetőségei igen korlátozottak, az idei sűrű programban (EB, VB, VK, Junior VB, Főiskolás VB) egyszerűen nem lehetet pénz mindenre. Így aztán, egyéb tényezők hatására is, végül úgy alakult, hogy a világkupára csak egy igen kicsi csapat utazott, egészen pontosan egyedül én. A programom igazából már egy héttel a VK előtt elkezdődött, amikor Norvégiából “hazatérve” a Cseh OB homokkő sziklái között igyekeztem ráhangolódni a minden tekintetben nagyon nehéznek ígérkező világkupa terepekre. Pár napos otthonlét után aztán már indultam is ki Ferihegyre, ahonnan előbb Párizsba repültem, majd pedig némi buszozás és metrózás után vonatra szálltam Clermont-Ferrand felé. Mivel még ez a vonatozás is több mint három és fél óra volt, ide már csak 11 óra után érkeztem meg, és még mindig nem voltam a célban. A versenyközpont, és egyben a szállásom ugyanis még innen is vagy 40-50km-re volt, Murolban, egy kis faluban a hegyek között. Ide szerencsére már a rendezők vittek el, akiknek ezúton is köszönet a sok segítségért, amit ezalatt az hét alatt nekem nyújtottak!

Érkezésem másnapján aztán máris kezdetét vette a hivatalos program, az első programpont a terepbemutató volt a középtávú számra. Nos, körülbelül azt kaptam, amit vártam. Már ez a kis térképdarabka is komoly feladatott jelentett a maga pár pontjával, kocogó tempó mellett sem volt egyszerű megőrizni a kontaktust a terep és a térkép között. Pedig a térkép nagyon pontos és jó rajzolatú volt. Csakhát a terep. az valami egészen elképesztően részletgazdag volt! A hajdani vulkanikus tevékenység nyomai minden centiméteren érzékelhetőek voltak, a domborzat rendkívül finom volt, és kövek, kövek és kövek mindenfelé. Elsősorban a talajon, a futást nehezítendő, de szép számban akadtak kisebb nagyobb sziklafalak, és egészen furcsa kinézetű lávatornyok is. És ehhez jött hozzá a növényzet, egy teljesen vegyes erdő sok kis girbe-gurba ágú fácskával, a látótávolság szinte nulla volt, és haladni sem lehetett sokkal gyorsabb benne. Nagyjából 2km-es útvonalon gyűjtöttem be a terepre kihelyezett 12 edzőpontot, de mindez több mint 40 percig tartott! Persze nem siettem, és igyekeztem minél jobban megismerkedni a tereptípussal, de az idő előre haladtával, egyre fokozódtak aggodalmaim a másnapi, immár éles versennyel kapcsolatban, ugyanis nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan leszek képes gyorsabb futótempó mellett elkerülni a teljes elveszést.

De még mielőtt nagyon kétségbe estem volna, felvirradt a hétfő, és kezdetét vette a verseny. A rajtlistával nem volt szerencsém, majdnem a legvégére sorsoltak, és nem jött mögöttem olyan esetleges világbajnok jelölt, aki ha a sors úgy hozza, bepofozhatott volna a célba. Az előttem lévő percekben azonban elrajtolt a világ élmezőnye, és valósággal kisöpörték az erdőt. Egyedül kellett tehát megoldani a feladatot az elejétől a végéig, mégpedig úgy, hogy az lehetőleg döntős helyezést érjen. Aztán elrajtoltunk, és a félelmek egy része beigazolódott. A térkép futás közben olvashatatlan volt, viszont részletgazdagságban kicsit alulmaradt a terepbemutatón megismerttől. Persze azért így is elég nehéz volt. A pálya első fele ettől függetlenül azért egész jól ment, és a 7-es ponton még együtt voltam azzal a Daniel Hubmann-al, akivel egyszerre rajtoltunk (persze más pályán), és végül megnyerte a saját selejtező csoportját! De innen viszont egy egészen pocsék középső szakaszt produkáltam, és a sok kis hiba miatt egészen messzire kerültem az utolsó döntőt érő helyezés megcsípésétől is. Másnapra tehát maradt a “B” döntő. Mármint elméletileg. De a sors adott még egy esélyt.

Történt ugyanis, hogy másnapra egy szélvihar kapta el a környéket, és ugyan az “A” döntőt már elkezdték lebonyolítani, és az első futók már közeledtek is a cél felé, végül a rendezők úgy döntöttek, hogy félbe szakítják a versenyt, mert túl veszélyesnek ítélték a 100 km/órát is meghaladó szélben történő versenyzést. A rajtoltatást leállították, az erdőben lévő versenyzőket pedig a lehető legrövidebb úton beküldték a célba. Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést, de tény, hogy az erdőben mindenfelől potyogtak az ágak, néhány fa ki is dőlt, és magát a célt is teljesen felforgatta a vihar. Szerencsére senki sem sérült meg végül, de akik voltak annyira pechesek, hogy korán rajtoltak, egész biztosan nem mindennapi “élményeket” élek át az erdőben. Nade hogyan tovább? Mégsem lehet egy világkupa futamot csak úgy törölni a programból! A kérdésre a választ a délutáni csapatvezetői értekezleten adták meg a rendezők. Az IOF-el konzultálva végül az a döntés született, hogy a középtáv döntőt pénteken tartják meg, amikor a csütörtöki hosszútáv után pihenőnap lett volna a programban a szombati zárószám, a váltó előtt. Igen ám, de ennek a programváltozásnak voltak még más következményei is. Ugyanis azzal, hogy a középtáv a hosszútáv utánra került, ez lett a világkupa döntő, aminek meg az a tulajdonsága is van, hogy selejtező nélkül mindenki indulhat rajta! Sőt, hogy a pihenőnap kiesésével se legyen túl megterhelő a program, a szerdára tervezett sprint szám délelőtti selejtezőjét is kivették a programból. Ez ám a nagyszerű változás! Adott volt tehát három nap, három döntő futammal, selejtezők nélkül! Miután hétfőn elbuktam a középtáv selejtezőt, azt hiszem jobb dolog nem is nagyon történhetett volna velem. Az eredeti program szerint a sprint, egy napon a selejtezővel és döntővel, a két középtáv után és a hosszútáv előtt, túl soknak tűnt a “jóból”, így nem terveztem rajta indulni. Nade az új helyzetben, selejtező nélkül, pihenőnap után, ugyan miért is ne próbáljak meg sprinten (is) szerezni egy-két világkupa pontot? Semmi akadálya sem volt, úgyhogy “pótneveztem”.

És milyen jó döntés volt! A karanténból a lányok versenyét hallgatva egyértelmű volt, hogy ugyancsak hosszabb futásra kell felkészülnünk, mint a szokásos 12-15 perc, és az időkülönbségek is nagyobbak lesznek a szokásosnál. Mindez egy félig erdő, félig park terepen, és ezúttal még a rajtlistám is ugyancsak jó volt. Közvetlen mögöttem a főiskolás világbajnok Michal Smola indult, mögötte pedig az összetett világkupában éppen vezető, nem mellékesen sprintspecialista Daniel Hubmann. És hát a várható nagy időkülönbségek miatt az esetleges 2 perc hátrány sem tűnt olyan rossznak, persze jobb szerettem volna nem látni egyiküket sem. Minden esetre a versenyemet jól kezdtem, és a 7-es pontig még az első 20-ban is bent tudtam tartani magam. A 10-es pontra azonban becsúszott egy 45 másodperces hiba, és ez pont elég is volt Smolának, hogy utolérjen. A következő pár rövid átmenetet együtt futottuk, egészen az átfutóig, ahol az éppen a győzelemért futó Hubmann is utolért minket. Az átfutó után azonban sajnos egy nagyon kemény és hosszú mászás következett, ahol egész egyszerűen nem tudtam tartani velük a lépést, és lemaradtam. Pedig az érdekes része még csak itt jött a pályának, ugyanis volt a terepnek egy egészen extrém sziklás része, amiben jól megforgatták a pálya utolsó pár pontját. Normális esetben, 14-16 perc futás után igazából már vége kellett volna lennie a pályának, ez esetben azonban a java még csak most jött. A sziklalabirintusban nagyon könnyű volt hibázni, és voltak is áldozatok szép számmal: Hogy mást ne mondjak, itt úszott el Simone Nigli győzelme is, amikor két átmenet alatt több mint két percet veszített. (végül 11. lett) Én sikeresen túlvészeltem ezt a szakaszt is, és a 39. helyen célba értem. “Besöpörtem” tehát 2 világkupa pontot, amivel maximálisan elégedett is voltam, sőt, az a tudat, hogy ha a 10-es pontra nem hibázok, még egy 30-on belüli helyezés is benne lehetett volna a futásomban, egy kis lökést adott az önbizalmamnak, amire szükségem is volt a közelgő hosszútáv előtt. A nők versenyét egyébként végül, Simone kiesésével a finn Heli Jukkola nyerte 17,23-al, és jól jellemzi a versenyt, hogy a harmadik helyezett már 18 percen kívül volt. A férfiaknál nagyon szoros volt a verseny a már említett Daniel Hubmann és a hazai pályán versenyző, középtávon háromszoros világbajnok Thierry Gueorgiou között, ám végül az utóbbi győzedelmeskedett. Az átfutóban még ugyan Hubmann vezetett Gueorgiou előtt, de a sziklák közé érve Gueorgiou leiskolázta a mezőnyt, és az öt sziklás átmenetből hármat megnyerve a végső győzelmet is megszerezte. A franciák boldogok voltak, mindenki ünnepelt, és megkezdődtek a találgatások is, hogy vajon képes lesz-e Gueorgiou megnyerni mind a három egyéni számot. Talán nem lövöm le a poént, ha elmondom: képes volt.

Mindjárt másnap, a hosszútávon folytatta a világkupa pontok gyűjtését, fantasztikus futással ismét elverte a világ élmezőnyét. Olyan tempóban kezdte el a versenyt, amit senki nem tudott még csak megközelíteni sem. A pálya első fél órája alatt már megfogta az előtte induló Holger Hott Johansent, aki az idei középtávú világbajnok, Valentin Novikovot, aki végül harmadik lett a világkupában, és Jani Lakanent is, aki meg az idei hosszútávú világbajnok. Hott Johansen nem akart beszállni a vonatozásba és más útvonalakat választott, mint Gueorgiouék, de lemaradt. Novikov és Lakanen viszont a célig elkísérték Gueorgiout, és ez mindkettőjüknek érmet is ért. Novikov lett a második 4 perc hátránnyal, Lakanen a harmadik 6 perccel. A verseny nehézségét jellemzi az is, hogy Hott Johansen még így is befutott a negyedik helyre, őt Jarrko Huovila követte, és a hatodik Michal Smola már több, mint 10 percet kapott! És volt nem egy meglepetés is. Több nagy név is ugyancsak hátul végzett az eredmény listában. Daniel Hubmann és Emil Wingstedt is már csaknem az eredményhirdetés alatt értek csak célba, kívül a világkupa pontot érő első 40-en, és több mint fél óra hátránnyal! A terep különleges, szokatlan, és nehéz volt mindenkinek. A hibákat nagyon nehéz volt korrigálni, így kicsit hibázni szinte lehetetlen volt. A legkisebb koncentráció kiesés is hosszú percekbe került. Az én versenyem nem sikerült valami jól, ami részben annak köszönhető, hogy nem sokkal félpálya után eltörtem a tájolómat. Ezt követően komoly gondjaim voltak a részletgazdag terepen a tájékozódással, hogy mást ne mondjak, nem sokkal a vége előtt, két egymás követő pontra, összesen majd’ negyed órát hibáztam. Kár ezért a versenyért, mert nagyon büszke lettem volna rá, ha ezen a terepen jó eredményt érek el. Így az 55. helyen értem célba, ami pusztán helyezésre nézve még nem is olyan nagyon rossz, de ezzel együtt majdnem 50 perc hátrányom is volt a győztes Gueorgiouhoz képest, az meg azért már egy kicsit sok. A nők mezőnyében a sprint zakó után Simone Nigli visszavágott, és hasonlóan a férfiak versenyéhez, az egyik előtte indulót, Minna Kauppit behozta magával a dobogóra. Itt azért nem volt annyira rajt-cél győzelem jellege a dolognak, mint Gueorgiou esetében, Emma Engstrand, és Marianne Andersen is tudta tartani magát nagyjából a pálya kétharmadáig, de az utolsó harmadban a Kauppi-Nigli páros verhetetlennek bizonyult, és végül tekintélyes előnnyel szerezték meg az első két helyet.

Pénteken pihenőnap helyett, az elhalasztott középtáv döntő következett. Az eredeti tervek szerint én már pénteken reggel elhagytam volna Franciaországot, de a programváltozást követően sikerült az én utazásaimat is átszervezni, így végül mégis indulhattam ebben a számban is. És, mint már említettem, mivel a sorrendváltozás miatt ez a szám lépett elő világkupa döntőnek, mindenki az “A” döntőben futhatott a hétfői selejtező eredményeitől függetlenül. Annyi bökkenő azért mégis volt a számomra, hogy az átszervezett elutazásomat is csak úgy lehetett kivitelezni, ha nagyon korán rajtolok – és a pályán sem veszek el. Ezért biztos, ami biztos alapon, a rendezők betettek első rajtolónak, ami azért egy kicsit túlzás volt, de úgy látszik, nem bíztak meg bennem teljesen, hogy nem fogok elveszni a pályán. És hát valóban nem volt egyszerű a pálya. A terep még a hosszútáv terepénél is összetettebb volt, és itt még az a lehetőség sem állt fent, hogy a hosszú átmenetekben, nagyokat kerülve ugyan, de ösvényeken lehessen futni. A versenyem ennek ellenére jól indult, talán egy kicsit túl jól is. Mivel az első pontokat gond nélkül fogdostam, egy kicsit túl könnyelművé váltam, és ez egy majdnem 4 perces hibát eredményezett a hatos pontra. Ráadásul sajnos ezt követően sem sikerült visszazökkennem a megfelelő ritmusba, és innentől majd’ minden átmeneten súlyos másodperceket veszítettem. Így persze az eredményem itt sem lett valami fényes, mégis nagyon örülök, hogy egyáltalán futhattam itt, és biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanultam a verseny alatt. Az élmezőny versenyében Gueorgiou befejezte, amit elkezdett, és besöpörte harmadik győzelmét. Ezúttal Daniel Hubmannt fogta be, és hozta be magával a dobogóra, de ez már nem segített a 23 éves svájcin, mivel így is elvesztette vezető helyét az összetett világkupában. Gueorgiout csak egy valaki tudta megszorítani ezen a napon, az orosz Valentin Novikov, de ő viszont olyannyira, hogy az utolsó rádiós ponton még egy hajszállal vezetni is tudott a franciák nyerő embere előtt. A következő pontra azonban hibázott, így mindez csak a második helyre volt elegendő számára. A legnagyobb kiszállást ezen a napon is a svédek nagymenője, Emil Wingstedt produkálta, aki egy 8 perces hibával képes volt 45 helyet visszazuhanni az eredménylistában egyetlen átmenet alatt. A nők versenyében Simone Nigli egy 3 és egy 2 perces hibával szállt ki az érmekért folytatott küzdelemből, de ez már nem számított neki, az összetett világkupát így is simán nyerte. A versenyt szoros csatában végül a norvég Marianne Andersen nyerte a két finn, Minna Kauppi és Heli Jukkola előtt, és ezzel az összetett világkupában is ilyen sorrendben végeztek Simone mögött.

Szombaton a váltó számmal fejeződtek be az idei világkupa sorozat eseményei, de ezen csapat híján már nem vettem részt, így csak hallomásból tudok beszámolni róla. A helyszín azonos volt a középtáv döntőjével, tehát ismét nagyon technikás pályák várták a versenyzőket, volt is kavarodás rendesen. Végül mind a férfiaknál, mind a nőknél finn győzelem született, a nőknél ráadásul kettős. És még az is úgy, hogy a második csapatuk verte 6 perccel az elsőt! Az meg külön érdekesség volt, hogy a befutóban hatalmas hajrá bontakozott ki a második helyért Minna Kauppi és Simone Nigli között, akik nyílván nem tudták, hogy a finn második csapat már réges-rég célba ért, így az egész hajrá teljesen fölösleges, hiszen nemzetenként csak egy váltó számít. A harmadik helyre – újabb hat perc hátránnyal – a Svédek érkeztek meg. A férfiaknál szorosabb volt a verseny, de a végeredmény ugyan ez lett, elsők a Finnek, Svájc második, és Svédország kettes váltójáé a bronz. Ami itt érdekesség volt, az a változatosság kedvéért megint csak Thierry Gueorgiouhoz kapcsolódik, aki majdnem megfutotta negyedik fantasztikus futását négy nap alatt. A 14. helyről vágott neki a versenynek, ahonnan a harmadik rádiós pontig képes volt felfutni a harmadik helyre, ám a pálya végén (a héten először) ő is hibázott, így a célvonalat csak a negyedik helyen érte el. Sőt, kiderült, hogy David Anderssonnal, a svéd egyes csapat befutó emberével együtt rossz pontot fogtak a kiskörben, így a negyedik és ötödik hely a két norvég váltó ölébe hullott.

Ezzel véget is ért az idei világkupa szezon, és jövő évtől egészen más formában fog folytatódni. Ezentúl nem rendeznek majd ilyen egy hetes világkupa fordulókat, az egyes versenyeket már meglévő, nagy nemzetközi versenyekre fogják ráépíteni. A jövő évi programban az Ukrán VB-t, és a svájci záró futamot leszámítva kizárólag skandináv versenyek szerepelnek majd, és az indulási jogosultságra is merőben új – és még jelenleg is erősen támadott – szabályok fognak vonatkozni. A végső szabályokat november közepére ígérik az IOF honlapon. Az idei záró fordulóval kapcsolatban összességében elmondható, hogy a szokatlan és nagyon technikás terepeken a világ élmezőnye is gondokkal küszködött az egész hét folyamán, de ettől függetlenül, vagy pont ezért, nagyon izgalmas küzdelmeket hoztak a versenyek. A keddi nap viharos időjárása egy kicsit ugyan felborította a programot, de végülis nekem csak jól jött, habár a pénteki napom kicsit sűrű lett, és a nullára rajtolás sem segítette elő az eredményességemet. Thierry Gueorgiou teljesítménye (egy pont kivételével) kiemelkedett a mezőnyből, én meg azt hiszem nagyon sokat tanultam ezalatt a pár nap alatt, és nagyon örülök, hogy itt lehettem. A részletes eredmények elérhetőek a VK honlapjáról, ahol ugyancsak megtekinthetőek a térképek is a győztesek útvonalaival. A cím: http://www.wcup2006.fr

Gösswein Csaba
Tájoló 2006/9