Képzeld el, hogy Törökországban futsz térképpel és tájolóval a kezedben, felfegyverzett katonák felügyelete alatt. Vagy hogy Iránban versenyzel, ahol a testhez simuló ruhák tiltottak, és a fátyol minden nőnek kötelező. Tavaly ősszel mindez valósággá vált a negyvenedik jubileumi „Höst-Öst” tájfutó túra keretében.

az Ararát csúcsa utazó perspektívából

A magyarra fordítva „Keleti Ősz” elnevezésű buszos utazás svéd találmány, akárcsak maga a tájfutás. Az ötlet egyszerű: A tájékozódási feladat akkor az igazi, ha számunkra ismeretlen, új terepen kell eligazodnunk. Ha már a környékünkön lévő terepeket kívülről fújjuk, kezdjünk el utazni. Aztán utazzunk még messzebb, és még annál is messzebb. Negyven éve pedig, amikor az ötletgazda Per Olof Bengtsson életre hívta a buszos tájfutó körutazásokat, ezek célpontjául az éppen éledező Kelet-Európai tájfutással már „megfertőződött” országok kínálkoztak, Csehország, Lengyelország, vagy éppen Magyarország. Eleinte főleg a svéd válogatott futóinak szervezték az utakat tapasztalatszerzés céljából, ám ahogy teltek múltak az évek, egyre bővült a résztvevők köre, és egyre bővült a lehetséges úti célok köre is. Hamarosan már a tájfutás népszerűsítése, és olyan vidékekre való elvitele volt a cél, ahol korábban még csak hírét sem hallották a futás és térképolvasás sportjának.

- Tele van a világ tájfutókkal, ám legtöbbjük ezt még csak nem is sejtheti magáról. Nekünk kell hát elmennünk hozzájuk, és megmutatni nekik a sportunkat – vallja Per Olof, aki immár a világ 89 országában tájfutott.
A Höst-Öst kezdeti néhány országra kiterjedő repertoárja folyamatosan bővült, és a tavalyi, negyvenedik túrával minden eddiginél messzebbre mentek: egy 24 napos, közel 12.000 kilométert megtevő utazással megkerülték a Fekete tengert.
- A negyvenedik túrához közeledve sokan várták, hogy valami különlegessel rukkoljunk elő. Két norvég barátom dobta be az ötletet, hogy kerüljük meg a Fekete tengert. Őszintén szólva, először egy kicsit szkeptikus voltam, hogy kivitelezhető-e a terv, és hogy egyáltalán eljönnének-e a résztvevők egy ilyen extrém túrára.

Igény azonban kiderült, hogy nagyon is van az Fekete tenger körüli túrára, és egy kéthetes terepfelmérő út után úgy tűnt, meg is szervezhető. Kiválasztották a helyszíneket többek közt Törökországban, Azerbajdzsánban, Örményországban, Iránban, és Grúziában, amelyekre a versenyeket tervezték vinni, és amennyiben kellett, térképészeket küldtek a helyszínekre, hogy elkészítsék a tájfutás elengedhetetlen kellékeit, a kellőképpen részletes térképeket.

tömegrajthoz készülődik a mezőny Batumiban

Október 19-én minden készen állt az induláshoz, és 53 tájfutóval a fedélzeten megindult a két nagy turistabusz Dél-Svédországból. A teljes, három és fél hetes út során azonban ennél majd háromszor többen, összesen 139-en fordultak meg hosszabb rövidebb időre a buszok fedélzetén. Az első megálló Csehországban volt, majd Magyarország, Románia és Bulgária érintésével 4 nappal, 5 tájfutó versennyel, és 2800 kilométerrel az indulás után már Isztambulba futottak be a buszok. Törökország néhány éve még teljesen szűz területnek számított a tájfutás szemszögéből nézve, de pont az első, 2000-ben itt végződő Höst-Öst túra fantasztikus fejlődést indított el. A katonaság felkarolta a sportágat, egyre szaporodnak a hobbi tájfutó klubok, és az elmúlt években már több futót is indítottak a világbajnokság selejtezőiben. 2004-ben néhány török tájfutó a Svéd Szövetség meghívására részt vett a svédek hagyományos 5 napos versenyén, az O-Ringenen, melyről hazatérve elhatározták, hogy ők is megpróbálkoznak egy 5 napos verseny megrendezésével Törökországban. Azóta minden évben sikerrel vették az akadályt, és az Isztambuli 5-napos negyedik kiadásán már 584 indulót regisztráltak! Az öt napos verseny természetesen a Höst-Öst túra programjából sem maradhatott ki, így az első négy, rohamléptekkel teljesített nap után, Isztambulban kicsit pihenhettek a buszok utasai, mielőtt nekivágtak az ismeretlennek.

Az eredményhirdetés után rögtön indult a nagy utazás. 420 kilométerrel arrébb, az első állomás Ankara. A késői megérkezés után korai az ébresztés a szállodában, de a napi programba két futás is be van tervezve, mielőtt továbbindulnának. Az első versenyt még reggeli előtt megejtik, a sprint pályák Ankara óvárosában kanyarognak. Szusszanásnyi szünet – és reggeli – után, a várost szegélyező dombokat veszik be a tájfutók, aztán irány tovább keletnek. Az éjszakát már Niskar városában töltik, ahol másnap reggel minden idők legszerényebb reggelijét szolgálják fel a fáradt utazóknak a török vendéglátók: kenyeret, néhány tojást, és vizet. Semmi mást. A sokat látott csapat azonban semmin sem lepődik meg, és a „lakoma” után máris indulnak tovább az aznapi verseny helyszínére. Törökország azonban éppen a Köztársaság napját ünnepli október 29-én, ami nem várt bonyodalmakat okoz az utazóknak. Végül külön rendőrségi engedéllyel, és katonai kísérettel sikerül csak elhagyni a várost, a felfegyverzett katonák pedig egészen a hegyekig kísérik a „gyanús” csapatot. A verseny végeztével, meggyőződve arról, hogy a különös ruhákban futkározó külföldiek mégsem akarják megdönteni a köztársaságot, végül szabadon távozhatnak a buszok. Az utolsó törökországi szállás Igdir városában volt, ahonnan már csak egy kőhajításnyi távolság választotta el az utazókat a túra igazi csemegéitől, a Kaukázus országaitól. A kis távolság leküzdése azonban nagy nehézségekbe ütközött, mikor a két busz közül az egyik megadta magát. Az előző napi nemzeti ünnepet bepótolandó, késő estig dolgoztak a török munkások a buszon, de csak nem sikerült időben életet lehelni bele. A csapat fele így végül bérelt török kisbuszokon vette az irányt Azerbajdzsán felé, a felé az ország felé, ahol hivatalosan végül mégsem sikerült tájfutni: a határon a csapathoz csatlakozó helyi vezető ugyanis valamiért úgy látta jobbnak, ha a nakchivans-i stadiont övező parkban mégsem tartják meg a betervezett versenyt. „Bajba kerülhetünk miatta” – magyarázta.

a végül fel nem használt azerbajdzsáni térkép

Tájfutás helyett így egy étteremben telt el a délután, de hogy azért a napi sportolás se maradjon el, a bátrabbak, saját felelősségre, szürkület után azért kipróbálták a stadion parkjában cikázó pályákat. A csalódást keltő azerbajdzsáni nap után, a túra csúcspontja közelgett: tájfutás Iránban. A helyszín, Dowlatabad, egy apró település az ország északi csücskében. A versenyhez készített térkép, a helyszíni terepfelmérés nehézségei miatt, végül teljes egészében Norvégiában készült, egy íróasztal mellett, légifotókra alapozva. Nem is csoda hát, hogy a tájfutó térképek szokásos pár méteres pontosságához képest, ez az iráni térkép bizony hagyott némi kívánni valót. De hát nem is a szuper pontos térképek miatt jöttek ide ilyen messziről a buszok utasai, a muzulmán faluban térkép nélkül sem lett volna sokkal kisebb élmény versenyezni. A szokatlan látogatókat körülrajongták a helybeliek, fiatalok, idősek, nők és férfiak. Az egész falu összegyűlt a turista buszok érkezésének hírére, és a döbbenet csak fokozódott, amikor a látogatók elkezdtek össze-vissza futkározni a szűk utcákon. A házaik előtt a futóknak drukkoló irániak fantasztikus atmoszférát teremtettek, és még az sem zavarta a versenyzőket, ha a verseny hevében leszólították őket egy-egy közös fotó erejéig. Persze a házirendet be kellett tartani: teljes testet befedő ruházat, és kendő a nőknek. De senki sem panaszkodott.

fátyolos svédek Iránban

Irán után, a következő állomás Örményország fővárosa, Jereván volt, és a Victory park. A fogadtatás itt is hasonló volt, mint Iránban, nagyobb város révén, nagyobb felhajtással. Három TV csatorna, és jó néhány helyi újság tudósítói ostromolták kérdésekkel a vendégeket. Sokat időzni azonban itt sem lehetett, másnap már Grúzia fővárosa, Tbiliszi volt soron. Majd Kutaisi és Batumi. Grúziában, tán első hallásra megdöbbentő, de még a helyiek illetékesek szerint is van jövője a tájfutásnak.

pontfogás Tbilisziben

- Több hasonló rendezvényt kéne szervezni az országunkban. – vélte George Chanishvili, a grúz sportminisztérium sajtófelelőse – Grúziában van hagyománya a természetben való sportolásnak, túrázásnak. Ilyen táptalajon biztosan gyökeret tudna ereszteni a tájfutás is.

Grúziából vissza Törökországba vezetett az út, mivel az Orosz határt diplomáciai „nehézségek” nyomán jelenleg nem lehet csak úgy keresztezni. Trabzon és Sochi közt így maradt a komp, és a kis hiányérzet, hogy ugyan a Fekete tengert övező minden országba eljutottak, a tenger fizikai megkerülése mégsem sikerült teljes egészében. Panasz persze így sem hangzott el, talán csak a Krím-félsziget télies időjárása borzolta egy kicsit a kedélyeket. A hazafelé úton még három országot, Ukrajnát, Moldáviát, és Lengyelországot ejtették útba a buszok, de ezek a helyszínek már nyomukba sem értek a korábban felkeresetteknek.

A 24 napos út során 14 országot érintve, közel 12.000 kilométert utaztak a résztvevők, és kereken 30, többé-kevésbé saját szervezésű tájfutó versenyen vettek részt. A túra egyértelműen nagy siker volt, de az elkövetkező években azért megmaradnak majd a kicsit hagyományosabb kivitelezésű, nem ennyire feszített ütemtervű Höst-Öst túráknál.