Hogy mi az a tájfutás? Hát először is egy sport. Célja, egy előzetesen ismeretlen, ellenőrző pontok által kijelölt versenypálya lehető legrövidebb idő alatti teljesítése, térkép és tájoló segítségével tájékozódva. Innen jön egyébként a neve is: tájékozódási futás. Merthogy a “táj” szócska eredendően a tájékozódás rövidítése, de kétségtelen, hogy “vidék” értelemben való használata sem teljesen hibás. A tájfutó versenyek helyszíne ugyanis legtöbbször az erdő, a természeti környezet, a hegyekkel-völgyekkel szabdalt “táj”. De tájékozódni, és eközben futni, igazából bárhol lehet. A tájfutás távfutásnak való félreértése is gyakori hiba, de igazából ez sem áll annyira távol a valóságtól, hiszen a tájfutás klasszikus versenytávja igencsak hosszú. Hivatalosan három szám létezik: a rövid, a közép, és a hosszútáv (vagy leánykori nevén normáltáv, illetve klasszikus). Ezek távja az éppen aktuális terepviszonyok függvényében egy széles skálán mozog – hiszen nincs két egyforma terep – és épp ezért nem is távban, hanem várható győztes időben szokás megadni a “hosszukat”. Ennek nyomán a rövidtáv elnevezés nagyjából 15 percnyi, a középtáv 35, a hosszútáv pedig 90 percnyi versenyzést jelent. Ha ragaszkodunk a kilométerekhez, akkor ez nagyjából 3-4, 6-7, illetve 15-20 km-es pályákat jelent. De valójában az aktuális verseny, és annak terepviszonyai függvényében, a versenytávok még ennél is szélesebb skálán mozognak. Gyakorlatilag 1-2 perces “mikrosprint” versenyektől a két-két és fél órás tájfutó maratonokon át, az esetlegesen többnapos pontbegyűjtő csapatversenyekig mindenféléket rendeznek. De ennél sokkal több a tájfutás: a tájfutás egy életforma!

Azt, hogy tájfutó lettem, két dolognak köszönhetem. Az egyik, hogy a túrázás, illetve a szabadban történő aktív kikapcsolódás kultúráját minden bizonnyal az anyatejjel szívtam magamba. Hogy mást ne mondjak, 6 és fél éves voltam, amikor egy magas-tátrai hegymászó nyaralás keretében egy Tanap (Tátrai Nemzeti Park) vezető mögött saját lábon megmásztam Szlovákia legmagasabb csúcsát, a Gerlachfalvi csúcsot. Kaptam is érte egy érmet, amit azóta is őrzök. Valószínűleg ez az első emlékem, ami fiatalkoromból megmaradt. A másik dolog szintén ifjúkoromban gyökerezik. Nevezetesen, hogy mióta az eszemet tudom, mindig is túltengett bennem az energia, minek levezetésére kézenfekvő megoldás volt a sport. Első körben úsztam cirka hat évet, majd pedig több más közt megpróbálkoztam az atlétikával is, ám ezek egyike se vált be igazán.

A tájfutásra 96 őszén találtam rá. Ekkoriban egy osztálytársam éppen tájfutott a MAC-ban (Margitszigeti AC), valamint egy hétvégi kirándulás alkalmával édesanyámmal véletlenül egy népszerűsítő rendezvénybe is belebotlottunk a Hűvösvölgyben. Azóta már azt is tudom, hogy ezt minden bizonnyal Bobóék rendezték, hiszen él az emlékeim között egy nagydarab szakállas fazon, aki még valami ajándékokat is osztogatott, pedig meg se találtunk minden pontot! :) Ezt követően hívta föl anyukám a szövetséget, ahol – minden bizonnyal – Csonti, lakóhely alapján a Postást ajánlotta nekünk, ahol ráadásul pont indult is egy utánpótlás csoport. Pár hét lemaradással kapcsolódtam be a Riczel Zsuzsi által vezetett edzésekbe, de ez maximum annyi hátrányt jelentett, hogy a tájfutó térképek jelkulcsának első taktusait így gyorsított ütemben kellett megtanulnom, hiszen a csoport már a növényzetrajznál járt. :)

Hamar kiderült, hogy a tájfutás számomra a tökéletes sport! Egyben ötvözte a tőlem nem túl távol álló futást az erdővel, és még gondolkodni is kellett! Minden tekintetben lekötött. A tájékozódást nagyvonalakban viszonylag gyorsan sikerült elsajátítanom, de a finomságokkal még évekig hadilábon álltam. Jellemzően gyorsabban futottam, mint ahogy tájékozódtam, és ezért össze-vissza rohangásztam az erdőben. De ez az élvezeti értéket nem sokat rontotta, ráadásul biztos voltam benne, hogy amint megtanulok tájékozódni… esélyük se lesz ellenem! A túrázás lassan teljesen háttérbe szorult, én pedig ezzel párhuzamosan elkezdtem felfelé lépkedni az eredmény listákon. 14 éves újoncként még az is ritkaságnak számított, ha bejutottam a döntőkbe az Országos Bajnokságokon, másod éves serdülőként azonban kis szerencsével már az Ifi EB-re utazó válogatottba is bekerültem.

Innen aztán nem volt megállás. Azóta számtalan emlékem és élményem kötődik a tájfutáshoz, és lassan Európa szinte összes országában versenyeztem már – néha több, néha kevesebb sikerrel. De igazából nem az eredmények számítanak, hanem az életforma, amit így űzhetek. Néha magam se értem, hogy mit szeretek abban, amikor órákat futok a lehető leglehetetlenebb helyeken, az Isten háta mögött, de talán pont ennek van valami varázsa. Meg persze a hegyeknek, az erdőknek. Nincs az városszéli futókör, ami vissza tudná annak az érzését, amikor az ember csak úgy fut keresztül az erdőn, “arra”. És akkor itt kapcsolódik be még a tájékozódás élménye is. Az a kis jóleső elégedettség, amikor az ember odatalál, ahova szeretne. Na persze nem mindig… de ha mindig hiba nélkül menne, úgy nem is lenne akkora élmény! A versenyzés meg a maga stresszével és hangulatával a pont az “i”-n.

Jelenleg Uppsalában, Svédországban élek, és a 2010-es trondheimi VB-re készülök.

Gösswein Csaba, 2009