Most, amikor nekiülök megírni ezt a beszámolót a Főiskolás VB-ről, még csak a cím az, ami már fix pontként megvan a fejemben. „Jesszusom, ez mi volt?” Mets Marci első mondata volt e költői kérdés, miután befutott a hosszútávon, de nekem az egész hetemet is igen kifejezően jellemzi. A két egyéni számban nyújtott teljesítményeim közül nehezen tudom eldönteni, hogy melyik volt a kiábrándítóbb, és aztán az egészet megkoronáztam egy rossz pontfogással a váltóban. Még szerencse, hogy csak az eleve versenyen kívüliségre ítéltetett „B” váltónkat diszkóztam ki, de azért akkor is. Ilyen pocsék versenysorozatot, pláne világversenyen, én nem tudom mikor produkáltam utoljára. Kérdőjelek sorával állok a jelenség előtt.

Az elején kezdve a történetet, múlt hét szombaton repültünk ki Alicantébe, Barcelónában egy kis viharszünettel tarkított átszállásos megoldással. Esőt ekkor láttunk utoljára az Ibériai-félszigeten, de az időjárásra nem igazán panaszkodhatunk, hiszen míg itthon tombolt a trópusi kánikula, addig Spanyolországban egészen kellemes nyári idő volt, mindössze 28-30 fok körüli maxokkal. A napnak azért volt ereje, de előzetesen sokkal rosszabbra számítottam. A helyszín amúgy ismerős volt, még 2009-ben voltam ezen a környéken egy téli edzőtáborban, sőt, itt futottam utolsó valamire való versenyemet is (lásd: Spanyol edzőtábor kettő és egy WRE győzelem), mielőtt egy tüske taccsra vágta a hazai VB felkészülésemet pár hónappal később. Mindenesetre pozitív várakozásokkal tekintettem a versenyek elé, és úgy gondoltam, hogy technikailag túl nagy újdonságot nem fognak jelenteni a terepek, legalábbis a hosszútáv terepe biztosan nem. Utólag visszanézve már itt kijött, hogy nem igazán készültem fel erre a versenyre. Egészen más típusú terepre számítottam, azt hittem, hogy lényegében ugyanolyan terepen lesz a verseny, mint amin annak idején a WRE-t nyertem. Ehhez képest aztán meglepetés volt számomra a terep, és hozzá kapcsolódóan a pálya karaktere. Olyan típusú hosszú átmenetekre, mint amikről ez a pálya lényegében szólt, egyáltalán nem számítottam, s így nem is mentek jól.

Egyetemi és Főiskolai VB hosszútáv – részidők

Szembesülve az első hosszú átmenettel, a rövid egyesre elég lassan mentem, és közben mérlegeltem a lehetőségeket. Először a jó útvonalon, jobbról, végig a gerincen akartam menni, de mivel elég sok szintet írtak a pályaadatban, amitől egy kicsit tartottam, úgy döntöttem, így az elején jobb lesz kerülő útvonalat választani kevesebb szinttel. Sajnos a kerülő túl hosszú volt, és az ösvény sem volt túl jól futható, így ez a kerülő két percembe került. A hármasra egy rettenetesen nehezen futható oldalazás következett, majd egy újabb útvonalválasztós átmenet a négyesre. Itt se sikerült belenyúlnom a jó megoldásba, a szintspórolás jegyében fent maradtam a hegyen, ám a futhatóság sokkal rosszabb volt, mint jobbra körbe, így egy percet ezzel is buktam. A pontot együtt fogtam a mögöttem indult brittel, ami azért sejtette, hogy nem kezdhettem valami jól, de amikor az ötös után a 4 perccel mögöttem indult Chromy is feltűnt, immár kétségem sem maradt. Arra azért számítottam, hogy ő be fog fogni előbb-utóbb, de előzetesen azért nem az ötös pontra gondoltam… A hatost ezután a brit és a cseh nyomában fogtam, majd pedig elindultam utánuk körbe alulról a hetesre, ami azt hiszem, a verseny végkimenetelét tekintve, számomra a döntő baklövés volt. Ez az útvonal ugyanis lényegében azt jelentette, hogy a végén a térkép egyik legalacsonyabb pontjáról kellett megmászni az egyik legmagasabb hegyet. Ha valaki erős volt, annak azért nem volt ez annyira rossz útvonal, Chromy pl. csak egy percet kapott a legjobb részidőtől, de nekem ez a mászás betette a kaput. Az egy dolog, hogy már rögtön az elején lemaradtam Chromyéktól, de mire felértem a tetőre, annyira bezsibbadt az agyam, hogy vagy két percembe telt rájönnöm, hogy egyáltalán hova értem föl. Ezután jött egy elméletileg pörgős lóhere, aminek a teljesítését leginkább az „enervált vánszorgás” kifejezéssel tudnám leírni, és ezzel nagyjából véget is ért számomra a verseny. Azért végigmentem, de a 63. helyem nem sokkal jobb, mintha nem tettem volna, pontosan olyan gyenge, mint amilyennek hangzik. Gondoltam, sebaj, majd a középtávon, a lapos, de technikás, mediterrán „borókásban” (valójában persze fenyves) javítok, de végül ez sem így alakult.

A középtáv terep egészen sajátos volt a maga megfoghatatlan növényzetével, ami valahol a hazai alföldi ültetett fenyvesek és bócsai borókás között helyezkedett el. Volt is ültetési irány, meg nem is, áthatolhatatlan is volt, meg nem is, sokkal kevésbé volt egzakt, mint hazai távoli rokonai, a térképen alkalmazott különböző jelölések közti határokat pedig gyakorlatilag nem lehetett érzékelni. Ehhez jöttek aztán hozzá a kövek, amik egyrészt roppant kellemetlenné tették a futást, másrészt egy jó csomó nagyobb tömb közülük a térképre is felkerült. Ezek azonban olyan szinten beazonosíthatatlanok voltak a valóságban, hogy jószerivel csak arra voltak jók, hogy pontot tehessenek rájuk a rendezők, tájékozódáshoz felhasználni őket lehetetlen volt. Még a nagyobbnak jelöltek is teljesen belevesztek a kősivatagba, a mély vízmosta völgyek oldalába rajzolt sziklafalak pedig szintén teljesen amorfak voltak. Sétálva még csak-csak meg lehetett fejteni, hogy mit gondolt a térképrajzoló sziklafalnak, és mi volt csak simán kopár hegyoldal, de futás közben ezek se jelentettek semmiféle támpontot. Ezek alapján a rendezők simán megszívathatták volna a mezőnyt egy egészen extrém pályával, de végül tulajdonképpen egy teljesen átlagos nehézségűt kaptunk.

Egyetemi és Főiskolai VB középtáv – részidők

A pálya eleje kifejezetten könnyű volt. Az egyes egy ösvényen volt, a kettesért éppen csak, hogy be kellett ugrani az útról. A hármas már nehezebb volt, mert nem igazán volt támpont az út elhagyásánál, de „érzésre” oda lehetett találni. A négyest is meg lehetett kerülni ösvényen, az ötös meg aztán végképp csak egy fordító pont volt. A hatost el lehetett volna rontani, ha valaki csak úgy nekiront irányban, de elég egyértelmű volt, hogy az ösvénykanyarból a futhatósági irányt felhasználva kell befutni, aztán majd ott lesz a nagyobb tisztás a kövekkel. A hetesre maga a pontfogás nem jelenthetett senkinek gondot, ez inkább az útvonalról szólt, és a győztes Hubmann-ét szívesen meg is nézném, mert itt fél perccel gyorsabb volt mindenkinél. Én egyenesen átdaráltam, lehagytam pár korábban indult versenyzőt, és a pontot a 16. helyen fogtam. Másfél perccel álltam a vezetést itt átvevő Hubmann mögött, de a végül másodiknak befutó Zsoltihoz képest például csak alig fél perc hátrányom volt. Eddig jól ment a verseny, de a nyolcasra eljátszottam az esélyeimet egy jó eredményre. Egyenesen indultam a lapos völgyben, ami már a legelején is nehezen volt követhető, az átmenet felénél pedig végképp kilaposodott, magára hagyva az egyszeri kapkodó tájfutót a kattyos közepén, bármiféle támpont nélkül. Kerülni kellett volna a párhuzamosan futó nagy völgy felé, és annak széléről, támadópontról befutni a sűrűjébe. De ez már csak akkor jutott eszembe, amikor már a sokadik random szikla mögé hallucináltam narancs fehér színeket, növekvő kétségbeesés közepette. Aztán jött egy spanyol, és megfogta nekem a pontot. A kilencesre ezek után kicsit dühből mentem, és meg is lett az eredménye: iszonyatosan félreolvastam a domborzatot, völgy helyett gerincre vártam a pontot. Már félig kimásztam a völgyből mire rájöttem, mekkora baromságot csinálok éppen, és ugyan időben ez lényegesen kisebb hiba volt, mint az előző, mentálisan teljesen megtört. Ezután már nem volt olyan átmenet, amit jól megcsináltam volna, volt egy-két hajmeresztő hibám is, és be is lassultam. Ha lett volna lelki erőm küzdeni, harminc valahányadik még a kilences hibája után is lehetettem volna, de így teljesen szétesve csak egy újabb majd’ 60. helyre futottam be. Nem tudom, mi fáj jobban, hogy az első hibáim után ilyen csúnyán feladtam a versenyt, vagy az, hogy az első hibáimmal elszalasztottam egy egészen kiváló lehetőséget egy jó eredmény elérésére? Akárhogy is, ez így egy hihetetlenül kiábrándító futás volt, pocsék teljesítmény.

Egyetemi és Főiskolai VB váltó – részidők

És akkor végezetül jött a váltó, Marcival és Vandával. Első futó voltam, éééés, hibáztam az egyesre. „WTF???” – gondoltam. Nagyon zavarban lehettem, mert gondosan megvártam, míg elment az egész mezőny, és csak aztán fogtam meg a pontot. De legalább utána egy darabig jól ment, lényegesen könnyebb is volt, mint az előző napi középtáv, a markáns völgyek között csak fogdosni kellett a pontokat. Hamarosan társaságom is lett, a kettest együtt fogtam a cseh Kodedával, majd egy orosszal és egy lettel is futottam a következő pontokon. Kodeda aztán a hatosnál újból utolért, és nagy lendülettel indult a hetes felé. Mentem utána, le a szurdokba, ahol aztán hamar eltűnt, én pedig szépen felmásztam a szemközti gerincre. Elfutottam a völgy peremén, a sziklafalak fölött, amikor pedig véget értek, szépen befordultam alájuk megfogni a barlang pontot. Minden stimmelt, úgyhogy az az apróság, hogy 64-es helyett egy 67-es kódú pontot fogtam, fel se tűnt. A nyolcasra menet ugyan nem értettem, hogy hogyan kerültem a völgy déli ágtól is délre, de az előző napi produkcióm után ilyen apróságokon már nem akadtam fenn. A pontot a változatosság kedvéért, Kodedával együtt fogtam, neki se ez volt élete futása. Bár futni azért lényegesen gyorsabban futott, mint én, az átfutóig le is maradtam tőle. A kiskörön aztán némi meglepetésre még utolértem pár váltót, de ez nem akadályozott meg abban, hogy az utolsó előtti pontra, mintegy keretbe foglalandó az egész futásomat, hibázzak még egy orbitálisat. Még jó messziről kinéztem magamnak a villanypóznát, aminek a közelében a pontomnak lennie kellett, csak pechemre rossz póznát láttam meg… Aztán befutottam, jó gyenge idővel, a rendezők pedig a kezembe nyomtak egy teljesen össze-vissza részidős cetlit. Rossz kombinációval voltam benne a rendszerben, mondták, majd kijavítják, úgyhogy nem is nagyon zavart, amikor az eredménylistára is hibával raktak ki. A verseny végéhez közeledve azért odamentem hozzájuk, hogy mi van már, de kiderült, hogy a kint lévő eredmény már nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Mikor mutatták, hogy melyik pontot fogtam, először nem is értettem. De hát nekem azt kellett megfognom – gondoltam. Eltartott egy darabig míg összeraktam magamban a dolgot. Igen, egy váltó diszk még hiányzott a heti produkciómból!

csapatkép egy érmessel

Na szóval, ezek után többet nem megyek Főiskolás VB-re. Persze elsősorban azért, mert két év múlva már kicsúszom a korhatárból, de az is kétségtelen, hogy olyan-nagyon jól se éreztem magam idén. Mert hiába voltam újra válogatott, volt jó a társaság, nyert érmet Zsolti, spanyol tengerpart, miegyéb, ilyen pocsék futások után nehéz felhőtlenül jól éreznie magát az embernek. Hogy miért futottam ilyen pocsékul, arra még nem tudok teljes egészében válaszolni. Nyilván több tényezős a dolog, a fizikai felkészültség, ami nekem most jórészt hiányzott, az alap, technikailag is igazság szerint kicsit kijöttem a gyakorlatból, de az elsődleges okok mentálisak. Ez abból is látszik, hogy mindegyik számban addig mentem jól, míg az első problémák után nyilvánvalóvá nem vált, hogy ebből bizony nem lesz kiemelkedő eredmény. Aztán, mint a dominó, a közepes eredményeket átugorva rögtön a futottak még közt landoltam. Nem mintha nem lettem volna tisztában a realitásokkal, de a realitások nem tudtak motiválni. És valószínűleg az sem segített, hogy mivel már a válogatásnál is rezgett a léc, miután kijutottam, volt bennem egy amolyan „mission accomplished” érzés, még mielőtt elkezdődtek volna maguk a versenyek. Nyilván jól akartam azért futni, de más hozzáállás volt ez, mint pár éve, amikor még nem a válogatókra kellett formát időzítenem.

Most legközelebb a Croatia Openre megyek vigasztalódni, ha mást nem is, annyit biztosan el fogok férni, hogy 21.-ként Horvátország is felkerüljön az „országok, ahol tájfutottam” listámra.

a hosszútáv “enervált bevánszorgása”	Gyalog Zoli csapatot vezet
hibaelemezés – volt mit	középtáv befutó
Zsolti a dobogón középtávon!

Végezetül szeretném megköszönni a versenyen való részvételhez nyújtott támogatást iskolámnak, a BGF Külkereskedelmi Karának! Bárcsak jobban rászolgáltam volna…

Csaba