Hova jutottam?! Két egymást követő bejegyzésben is Istivel kapcsolatban írok… Ez már a tényleg vég, nem igaz? De mentségemre szolgáljon, hogy ezúttal kifejezetten ő akarta. Már-már szinte felszólított rá, hogy írjak róla. Hát lehet ennek ellenállni? Ráadásul aktualitása is van a dolognak, hiszen én magam sajnos változatlanul sérült vagyok, így egyébként nem sok mindenről tudnék írni, Ő viszont visszavonult!

IGEN, JÓL OLVASTÁTOK: ZSEBE ISTI VISSZAVONULT!

A napokban küldte el a válogatott listára a búcsú levelét, melyben lemondott a válogatottságról – igaz, elvileg csak ideiglenesen.

„2000-2009-ig 10 éven át minden évben részt vettem a válogatottal egyetemben a világversenyeken, és úgy érzem most lett elég.”
„ezennel tisztelettel megköszönve az eddigi támogatást és bizalmat, a közvetlen környezetem egyetértésében az idei válogatottságról lemondok.”
„Ezt a „visszavonulást” persze csak az idei évre értem, szeretnék jövőre újult erővel megint ringbe szállni.”

Első és egyetlen igazi örök ellenfelem elfáradt! Elfogyott a lendülete, a motivációja, a 2010-es évet az elemek újratöltésnek szenteli. Teljesen érthető.

Végre felőröltem! :) A visszavonulásában az érdemeim vitathatatlanok. Most már több mint 10 éve keserítjük egymás életét, és bizonyosan állíthatom, hogy Isti utál engem… Na persze ez nem baj, sőt, néha direkt motiváló! :) És én ennek ellenére egyszer már a Nemzeti Sportba is lenyilatkoztam, hogy én viszont szeretem Őt… mint ellenfelet. De ez utóbbi határozó már akkor is csak a következő oldalra fért el, mintegy mellékesen. Való igaz, nem is az „ellenfélisége” a fontos. Ha az lenne, akkor azóta, hogy már nem ellenfél… Na jó, ez csak vicc volt. :)

Szóval sok mindenen mentünk mi már együtt keresztül. Nekem az első emlékem Istiről a Margit-szigethez köthető. Úgy 97-98-at írhattunk, amikor egy Szépemlékű Szerdai Szamos Marcipán (ez a mostani, marcipántól már megfosztott 3SZ elődje) utánpótlás versenyen pályafutásom alatt először úgy álltam, hogy volt esélyem megnyerni egy versenyt. Na ekkor jött be Ő, és tette gyorsan világossá, hogy a győzelemhez bizony csak az Ő holt testén keresztül vezethet számomra út. A 20. század el is telt úgy, hogy nem tudtam megverni egyetlen egyszer se. A 21. század derekán aztán már történt egyszer egy csoda, amikor a Pilisborosjenő melletti Kövesbérc terepen egy már fogalmam sincs milyen verseny rendezői egy pontot kegyetlenül elraktak rossz helyre, és ezt én valahogy lényegesen gyorsabban leltem meg, mint Isti. Emlékszem micsoda felemelő érzés volt végre megverni Őt – kit érdekel milyen körülmények között, és az is lényegtelen, ha amúgy én is csak sokadik lettem a versenyben. Végre megvertem Istit!
A következő mérföldkő a pályafutásunkban a 2001-es Ifi EB volt. Itt végérvényesen bebizonyosodott, hogy miért is nem tudtam megverni eddig sohasem: mivel Ő a legjobb! Teljesen magabiztosan nyerte meg az EB-t, a 16-os korosztályban még nincs olyan, hogy papírforma, de az akkori győzelme teljesen annak tűnt.

Innen, hogy ne szaporítsam nagyon a szót, jöjjenek inkább képek:

És hogy mit lehet ehhez még hozzátenni? Hát mindenekelőtt azt, hogy azt már most megígérhetem neked Kedves István Barátom, hogy ha egy egész éves újratöltés után 2011-ben nem produkálsz egy huszáros “come back”-et, akkor úgy tökön rúglak, hogy azt legalább még 10 évig emlegetni fogod! :)

Csaba