Az elemzés során végül is remekül eljutottál – a 3. pontban tök jól le is írtad,- oda hogy hol keresendő a hiba gyökere, – a dolgokról való okos és fegyelmezett gondolkozásban! Kétségeid voltak a teljesítőképességedet illetően. Merthogy ebben a kétségben van szerintem is a hiba gyökere.
Lassan lassan megtanul az ember okosan gondolkozni. Voltaképpen mi magunk döntjük el mit gondolunk dolgokról,- ha idejében felismerjük a negatív gondolatot, még van idő kicserélni azt, pl., “biztosan megteszek mindent a legjobb tudásom szerint, ennél többet nem tehetek” címüre.
Ha kitakarítjuk a kétségeinket, megőrizzük a hidegvérünket, nem akarunk görcsösen megfeleni, nem lazul fel a fegyelmünk, nem vállalunk be a kelleténél nagyobb tempót, nem lépjük át a határt, megőrizzük a figyelmünket, nem tévesztünk az adott pillanatban (pl. a pontról való kifutásnál)

Ha valaki eljut oda hogy figyeli saját gondolkozását, már félig nyert ügye van.
Biztos vagyok abban, hogy az igazán jó versenyzők ragyogóan tudnak önmagukról gondolkozni, reálisan és pozitívan, – nem mérgezik magukat félelmekkel.

A két legfontosabb dolog nézetem szerint hogy állandóan résen legyek a környezetemmel és önmagammal szemben is, (saját gondolkozásomat is beleértve)valamint hogy szigorú fegyelemmel sose engedjem el a gyeplőt.
Milyen profi dolog lett volna, ha észreveszed hogy rosszfelé fut a két fazon és szó nélkül ellépsz mögülük.
De abszolut megértem hogy sajátos helyzeted (a sérülés akadályozta felkészülés) igen megnehezítette ezt a feladatot.

A 4. pontban remekül levonod a következtetéseket: “nem szabad átlépni a határt” ” amit tudok az épp elég, annyi amennyi” ” fontos szerepe van a helyes mentális programozásnak”

Ahoz meg külön gratulálok, hogy képes voltál így “kicsontozni ” magad hogy izomlázad lett !

Hajrá Csaba ! Minden jót!

Magdi

Kérdés, hogy miért volt rossz az irányom?
Egyrészt, a közvetlen előttem futó versenyzőnek, és a legelöl futó orosznak is rossz volt, és befolyásoltak. A pontra túl nagy tempóval futottam rá, mert a lefelében igyekeztem behozni az előző felfelében összeszedett hátrányom. Pontfogáskor nem kontrolláltam eléggé magam, és nem olvastam ki rendesen a térképet. Úgy néztem, a helyes irány tartásához szintben kell kifutnom, miközben egy szintvonalat fel kellett volna vennem. A rossz kifutást nyílván segítette az is, hogy szintben könnyebben lehetett futni, mint felfelé, és a lábaimban a lefelé után benne volt a ritmus. Valamint, és nagyon fontos, hogy a tájoló használatommal már rég óta tudom, hogy gondjaim vannak, nem is elég automatikus, és az irány ellenőrzése jelen esetben is elmaradt.

Tehát eddig pillanatnyi fizikai hiányossággal megtámogatott általános technikai hiányosság, kiélezett, döntő versenyhelyzetben másokra hagyatkozás.
Ok: nagyobb teljesítményvágy, mint fegyelem. (Ez telitalálat részedről! Azt viszont tudtam ott helyben is, hogy túl gyorsan megyek, vagyis az önfigyelés része rendben volt, csak a fegyelemmel volt baj.)

Utána, a betonút keresztezése: azért nem vettem észre a 90 fokos eltérést, mert nem a megfelelő dologra koncentráltam! A betonúton ugyanis frissíteni akartam, és az erdőből kifutva a kereszteződésben lévő frissítő pontot kerestem! Mivel rossz helyre értem ki, nem volt előttem a frissítő pont, a tempóm túl nagy volt, nem azonosítottam be magam, csak konstatáltam, hogy “akkor mégse lesz frissítés, pech”. Mivel ez előtt a frissítéssel voltam elfoglalva, nem volt semmiféle elképzelésem az átmenet második felére vonatkozólag.

Hiba: átmenet nem megtervezése, elképzelés nélküliség, figyelmetlenség, és továbbra is mások általi befolyásoltság. Valamint tájoló használat, ugyanis az úton átmenve tényleg ellenőriztem az irányt, emlékszem is a mozdulatra, csak az eredmény nem jutott el az agyamig. Vagy az is lehet, hogy eljutott csak felülírtam, mint az összes többi hibajelzést is. Annyira jól akartam futni, hogy el se tudtam képzelni, hogy hibázzak!

Ez részben egy rossz mentális programozás, de részben jó is, mert máshol meg segített.

3. Hogy miért történhetett meg mindez?
Mert a verseny előtt hónapokig magamnak is kétségeim voltak a felépülésemmel, majd pedig a minimálisan megfelelő forma időben elérésével kapcsolatban, és a verseny előtt közvetlenül ezt túlkompenzáltam. Miután a pálya eleje jól ment, az élmezőnyben futottam, egy pillanatra felengedtem (elsősorban az előző, könnyű, lefelé futós átmenet alatt), és elszállt a fegyelmem.

4. Mire is kell legközelebb vigyáznom?
Pl. hogy ne essen ki sérülés miatt 3 hónap a felkészülésemből közvetlen a VB előtt. :) Az nagyon sokat segít a helyes mentális programozásban, ha az ember tudja, hogy elvégezte a munkát, és már csak aratni kell.

De ez csak egy dolog, a másik kétségtelenül az, hogy nem szabad átlépni a határt: csak addig szabad nyomni, ameddig megvan a kontroll. “amit tudok az épp elég, annyi amennyi”.

A másokra hagyatkozás egyébként nem jellemző rám, sőt általában kifejezetten önfejű vagyok ilyen helyzetekben, valamint a feladatot se szoktam lebecsülni. Ezeknél már összetettebb versenyző vagyok, összetettebb problémákkal! :)

Mégegyszer köszi a hozzászólást!
Üdv,
Csaba

végigolvasva a VB-ről írt gondolataidat hiányérzetem van a váltó futásod elemzésével kapcsolataban,
konkréten a 7-esre történt elcsúszást illetően.
Klasszul leírod hogy mi történt, de szerintem ez kevés, véleményem szerint legalább 4 miértre kellene választ kapni ennél a figyelemkoncentrációs zavarnál, hogy eljussunk a hiba gyökeréhez és amig el nem jutunk oda addig ugye nem tudunk kellő tanulságokat levonni.
Feltételezéseim: ill. véleményem szerint egy elemzés menete:
1. miért mentem át egy dekékszöggel más irányú országúton egy emelkedős erdőbe egy lapos rét helyett?
Azért mert nem figyeltem és fél szemmel a dán srácra támaszkodtam.
2. Miért nem figyeltem és miért támaszkodtam rá?
Mert nagyobb volt a tempóm a kelleténél, már nem tudtammegfelelően gondolkozni és talán le is becsültem az átmenetet.
3. Miért is történhetett mindez?
Mert nem figyeltem önmagamat nem voltam elég fegyelmezett és szigorú magamhoz. Nagyobb volt bennem a teljesítményvágy mint a fegyelem.
Kapkodtam.
4. Mire is kell legközelebb vigyáznom?
Hogy hatalmas önfegyelemmel minden erőmmel és minden körülmények között a feladatra koncentráljak, – nekem kell dolgoznom nekem tudni merre megyek ne bízzam magam a másik versenyzőre, – nem szabad lebecsülni az egyszerűnek látszó feladatot, – amit tudok az épp elég, annyi amennyi, a legjobbamat kell teljesítsem ebbe nem fér bele a kapkodás.

Nos, ezek csak az én gondolataim, szerintem így célszerű elemezni egy hibát.

Csabi, a nemzetközi klasszisok között vagy, ez nem kérdés! A tiétek a jövő, -fiatal ambiciózus emberek vagytok, – biztos vagyok abban, hogy még sok sok élvezetes küzdelmed lesz, sok siker részese leszel, örömet okozva ezzel nekünk szurkolóknak is.

Magdi

Nehéz. Viszont a statisztika törvényei szerint nem lesz több ilyen helyzet a ti tájfutó VB karrieretek alatt, úgyhogy el lehet felejteni :)

De a döntés az első érkezőnél volt (Thierry?), ha ő megállt, akkor a többieknek is meg kellett, még akkor is, ha tényleges segítséget nem tudtak nyújtani. Csak nem megy el mellettük valaki azzal, hogy ‘OK, fiúk, látom, vagytok elegen, akkor én inkább megnyerem a VB-t’.

Most, hogy így leírom, tényleg logikus lett volna az egész versenyt elmeszelni, ahogy a franciák kezdeményezték is. És a svájciak is valami hasonlót érezhettek, amikor nem akarták átvenni az érmeket.

Csaba, te nagyon jól teszed, ha elégedetlen vagy, az a fejlődés kulcsa. De az is, hogy közben az ember észreveszi a sikereket. A váltótokban ‘benne van a jó eredmény’. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel, úgyhogy van még miért harcolni.

Csabi futását illetően, nem kétlem, hogy nagyon küzdött, de jó futásnak egyáltalán nem nevezném! Bocs Csaba, hogy ezt mondom, de Te tudod a legjobban, hogy miért mondom ezt. Ettől függetlenül ez egy csapatverseny, és Csabinak egyenlő szelet jutott a sikerből! Gratulálok srácok!