Arról már kezdek letenni, hogy a Tiomila és az EB között történtek közül bármit is írott formába öntsek, úgyhogy tartok tőle, hogy a május hónap kompletten ki fog maradni önéletrajzi ihletettségű blogom bejegyzései közül – arról nem is beszélve, hogy még elvileg áprilisról is lennének elmaradásaim… De sebaj, az EB úgyis sokkal érdekesebb esemény volt minden más potenciális témánál. Szóval már jópár napja tartott az esemény, amikor Stockholmban kompra szálltam, hogy az utolsó 3 napra csatlakozzak a magyar csapathoz, és részt vegyek az EB középtávú és váltó számaiban.

Azért csak középtávon és a váltón vettem részt, mert nem akartam túl sokat versenyezni, mert az a „manta”, hogy a verseny a legjobb edzés, nemes egyszerűséggel hülyeség, és az EB programja elég sűrű volt, és nem akartam túlságosan lemeríteni magam. Nem volt tökéletes a felkészülésem, márciusban voltam ugye hosszan beteg is, nem tett volna jót nekem az egész EB hét. És amúgy is a középtávra és a váltóra készülök leginkább a VB-n is.
Szóval egy szép csütörtökön reggel kikötött a kompom az EB versenyközpontjának is helyet adó Ventspils városában, a kikötőből pedig egyenesen megindultam a nagyjából 1km-re lévő szállásunk felé. Még otthon megnéztem egy térképen, hogy nagyjából merre is kéne mennem, és amikor már kezdtem úgy gondolni, hogy közelednem kéne, egy parkolóban színes melegítős emberkéket pillantottam meg felszállni egy buszra. Pár perc múlva már én is buszon ültem úton a terepbemutatóra.
A terep nagyon tetszett. Kellemes hullámzó domborzat, gyönyörű erdőben, jó láthatósággal. A mocsaras részek sem tűntek vészesnek, nem voltak különösebben vizesek, igaz látni nem lehetett bennük semeddig, mert sűrű volt rajtuk a növényzet. Namost, mint később kiderült, a selejtezőre még csak-csak hasonlított a terepbemutató, de a döntőben mindennek szöges ellentétét kaptuk, de erről majd talán akkor.

nagyobb nézetért kattints a képre!

A selejtező pályája többnyire a jó futhatósággal megáldott részletgazdag domborzatos erdőben vezetett, a mocsarakat leginkább csak keresztezni kellett, a láthatóság viszont nem volt olyan jó, mint a terepbemutatón, úgyhogy figyelni kellett. Ami minden versenyen nehéz, de különösen az, ha tudja az ember, hogy egy EB selejtezőt fut, ahonnan nagyon nehéz továbbjutni, és szívesen futna, ahogy a csövön kifér, csak akkor ugyebár ki tájékozódik? És ezzel a problémával küzdöttem az egész futás alatt. A lábaim mentek volna, de szörnyű darabosan tájékozódtam, folyamatosan vissza kellett fognom magam, halmoztam a kicsi, apró, bosszantó hibákat. Voltak szakaszok, amik nagyon jól mentek, de volt egy 1 perces hibám, és két pontra is mentem úgy, hogy „hát arra, azt majd’ helyre teszem magam valahol”… Ami végülis mindkét esetben sikerült is. Igazából, azt mondom, hogy másfél perc az, amit egyértelmű konkrét hibának el tudok számolni, egyébként csak darabosan mentem, és nem volt folyamatos a tájékozódásom. Ami frusztráló volt ugyan, de belefért. Amikor befutottam, és hallottam a szpíkert, hogy megerősíti, hogy bejutottam, nagy kő esett le a szívemről. Örülök, hogy a mezőny végén indultam, mert azt hiszem, ha úgy futok be, hogy utána még fél-1 órát kellett volna várnom, hogy kiderüljön, megvan-e a döntős hely, valószínűleg megőszülök. Így boldogan mehettem el levezetni, „megvan, amiért jöttem”. Mert hát sajnos az volt a helyzet, hogy ugyan elvileg azt tűztem ki célul, hogy 30-ban legyek a döntőben, valahol belül tudtam magamban, hogy az igazi cél valójában az, hogy egyáltalán bejussak a döntőbe. Az EB mezőny nem sétagalopp… Megjegyzem, amikor befutottam, Matthias Merz-et szorítottam ki az utolsó továbbjutó helyről. (tavaly világbajnok volt vagy mi) Szóval szombaton jöhetett a döntő.

nagyobb nézetért kattints a képre!

Mivel a selejtező futásommal nem voltam elégedett, jobbat akartam futni, úgy gondoltam, hogy annál többre vagyok képes. Csak arra nem jöttem rá, hogy miért éreztem darabosnak a tájékozódásomat: mert azt csináltam, amit kellett. Lassítottam, ha elbizonytalanodtam, kiolvastam a térképet, és korrigáltam, ha arra volt szükség. Nem volt folyamatos, nem volt gördülékeny, de ezen a terepen, annyi ráhangolódással, amennyivel oda álltam a rajthoz, ennyire voltam képes. És a döntőben is pontosan ugyan azt kellett volna csinálni. Más kérdés, hogy aki nem mer, nem nyer, és ha már egyszer egy döntőt fut az ember, nyerni akar, nemigaz? Szóval rögtön az egyesre nagyon szépen és gördülékenyen bénáztam egy sort, a rajt utáni első 50 métert leszámítva végig mocsárban és/vagy bozótos erdőben kellett futni, és erre nem voltam felkészülve. Az előző napi szép erdőnek nyoma sem volt. Sebaj, irány a kettes. Az átmenet közepén – pont a fehér erdős részen – egy kicsit elcsúsztam, végigtájékozódtam egy gyönyörű párhuzam hibát a támadópontomig, majd berontottam a zöld mocsárba pontot fogni, mintegy kétszáz méterrel arrébb, mint szerettem volna. Kb. 2-3 percig túrtam a környéket pont után kutatva, majd elkezdtem a válság kezelését, miután egyértelművé vált, hogy valami nagyon nem stimmel. Három irányba is megpróbáltam olyan tereptárgyra bukkanni, amiről végre helyre tehetném magam, se sehonnan sem stimmelt semmi. Nagy nehezen a ponttól keletre a hosszanti gerincen helyre tettem magam, így pusztán 7 percem bánta az incidenst. Hát ennyit a jó futásról. De mindegy, menni kell, még sok van hátra a pályából. Viszonylag gyorsan sikerült visszaállnom versenysebességre, kár, hogy ezúttal is a tájékozódás rovására. Miután két heggyel arrébb nem találtam a hármast pontomat, kénytelen voltam újra helyretenni magam. Szerencsére ezúttal könnyen visszakövethető volt az útvonalam, és hamar összeállt a kép. A pont előtt aztán egyszercsak belefutottam a mögöttem indult ukrán versenyzőbe, aki meg szemmel láthatóan erre a pontra szállt ki úgy, mint én az előzőre. Nincs még minden veszve – gondoltam – és megindultam a négyes felé. Csodák csodájára csont nélkül megfogtam, akárcsak az ötöst. Ukrán barátomat ezzel le is raktam, és éreztem, hogy megy ez nekem! Na, innen nem ragoznám tovább, minden második pontra nagyon jól mentem, minden köztesre pedig kisebbeket hibáztam. A 13-asig kegyetlen nehéz volt a pálya, fizikailag és technikailag egyaránt. A láthatóság nulla volt a mocsarakban, irányt tartani nem lehetett a növényzet miatt, a térképet rendesen kiolvasni nem lehetett a részletgazdagság miatt, és mert maga az előrehaladás is kihívás volt. A 14-es, majd az átfutó pontok, és a kis kör nagy része már emészthető volt, egész jól is mentek. Ketten feladták, két futót megvertem, csodálatos. Igazából elkeseredett egy percig sem voltam, mert ez a futás már annyira rossz volt, hogy az már komikus. Azt meg már csak mellékesen jegyezném meg, hogy az „értesítőben” azt írták a rendezők a terepekről, hogy a selejtezőben 20% a mocsaras részek aránya, a döntőn 30%. Namost ehhez képest a döntő pálya első kétharmada ki se jött a mocsárból, úgyhogy ezt nem tudom, hogy hogy gondolták?! De végülis mindegy, mert tényleg nem ezen múlt. Csak és kizárólag én voltam a hülye. De legalább hátra volt még a váltó, lehet javítani, gondoltam.

nagyobb nézetért kattints a képre!

Ádám, Isti, Én, a jó öreg ifi/junior váltónk. Bár a teljes nosztalgiához nekem kellett volna másodiknak futnom, és Istinek befejeznie, de hát Isti már nem a régi. :-) Sőt, itt az Eb-n Dénes Zoli is igazából úgy tűnt, hogy jobb formában van, de csapatépítés, Isti jó váltó futó, üsse kő. Az meg fel nem merült bennem, hogy Ádám nem az élbolyban fog bejönni, annyiszor megcsinálta már… Ehhez képest, amikor már az üldöző boly is átfutott az átfutón, Ádám meg csak nem jött, kezdett gyanús lenni a dolog. A nézők már rég eltűntek az átfutó kordon mellől, mikor Istivel egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy megjelenik Emil Wingstedt és Peter Öberg, és mintha még ők is várnának valakit. Kisvártatva jött is a svéd egyes váltó első embere, Istivel döbbenten egymásra néztünk, „ja, hogy még mások is vannak kint?!”… Még eltelt vagy 5 perc mire feltűnt Ádám is egy német társaságában, nem mozgott valami acélosan, ami valahol érthető. Első futóként így kiszállni egy EB/VB váltóban rémálom kategória. Akkor is mondtam, azóta is, egy váltóban mindenkinek joga van hibázni. Ez van. Isti és én is megpróbáltunk még beleadni, amit csak tudtunk, de mindketten hibáztunk is, és hát csont egyedül egész más sebességgel tudtunk haladni, mint az élmezőny együtt. Nézegettem a részidőimet, volt olyan átmenet, ahol egy centit nem hibáztam, mégis egy kerek perccel levert az eleje. Hát csesszék meg, a VB-n visszavágunk!

A verseny végeztével kimentünk strandolni a tengerpartra, Ádám eleinte eléggé maga alatt volt, de miután többszöri próbálkozásaink ellenére sem sikerült vízbe fojtani, kicsit felengedett. Így ért véget az EB, ami igazából valahol csalódást keltő is volt, de valahol meg nem is. A futóformám, mindkét középtávon látszott, hogy a „helyén van”, és tájékozódni is tudok – néha. És ez a néha az, ami egy kicsit bosszantó. Túlságosan instabil vagyok, nagyon nagy a különbség aközött, amikor sikerül jól felkészülnöm/ráhangolódnom egy versenyre, és amikor nem. Más kérdés, hogy ez az EB most szinte csak egy hétvégi verseny volt a számomra, mert nem sokat foglalkoztam vele előtte, csak az utolsó héten kezdtem el érdemben nézegetni, hogy miféle terepeken is kell majd versenyeznem. És a felkészülésre én érzékeny vagyok, és ezért jó pl. egy cseh VB, (vagy egy magyar), mert serdülő korom óta járok oda rendszeresen, ott nem lesznek meglepetések. Csak annyi, amennyi pont kell, hogy ne legyen unalmas a dolog.

De visszatérve a földre, az EB után pihenőre vettem a figurát. Nem így terveztem, de szükségen volt egy kis kikapcsolódásra. Az EB-nek ez a rövidített, mindössze 3 napos verziója is megdöbbentően sokat kivett belőlem, elsősorban fejben. Azért is csak most írom ezt a bejegyzést, mert helyre kellett tennem magamban a dolgokat. Az se hatott túl motiválólag, hogy természetesen, a „felemásan” sikerült EB-m után nem fértem be a Linné roppant erős első csapatába Jukolára. A srác, akivel az utolsó „kiadó” helyért harcoltam, az EB-vel egy időben kijelölt házi válogató versenyünkön nagyon jól futott, én meg ugye nem úgy az EB-n. Hiába futottam én is nagyon jól korábban a finnországi edzőtáborunkban (merthogy ilyen is volt ám) rendezett első válogató versenyünkön, végül nem fértem be az elő 7-be. Na nem mintha ez olyan nagy katasztrófa lett volna, de motiváló sem volt. Úgyhogy pihentem egy hetet. Aztán szépen könnyedén edzegettem a Jukola előtt, és lassan ráhangolódtam a második csapat befutó emberének szerepkörére. A szokásos őrület, hajnalok hajnalán egy 14km-es pálya. Kinek hiányzik ez? Nekem ugyan nem. De aztán, ahogy közeleg a nagy nap (illetve éjszaka), valahogy mégiscsak várja már az ember, hogy futhasson. Távol a versenytől, a szállásunkon csak forgolódik az ember, aztán elérkezik az idő, hajnali egy, kelni kell. Könnyű reggeli, és irány a versenyközpont. Az első két pályával már végeztek a vezető csapatok, mire kiérünk, a Linné 1 az élen van, a kettes csapat viszont kicsit hátrébb a várakozásoknál, valahol a 70. hely környékén. Sorra jönnek a csapattársak, ki jól fut, ki kevésbé, az első csapatunk harcban van a győzelemért, vérzik a szívem, hogy én csak kívülről nézhetem, de még mielőtt nagyon elérzékenyülnék, befut az emberem, és számomra is elkezdődik a verseny.

nagyobb nézetért kattints a képre! – a narancssárga az én útvonalam, a piros Ádámé, akivel végig megyegyezett a kombinációnk, és mivel ő még viszonylag korán ment ki, kapott GPS-t a hátára.

Az egyesre kicsit bizonytalanul megyek, nem értem teljesen a domborzatot, de azért odanavigálok valahogy. Aztán belelendülök, nagyon jól megy. A mezőny már szét van szakadozva, csak néha látok olyan versenyzőket, akik szintén az utolsó pályát futják, többnyire csak a lekörözötteket kell előzgetni. A 14-esig nem tudok együtt futni senkivel, akit utol érek, azt rögtön le is hagyom. A 14-esre érek utol egy futót, akinek a sebessége már közelít az enyémhez, és a 15-ösre menet belebotlunk még két emberkébe. Már-már úgy tűnik, hogy végre lesz egy kis bolyozás, ám a 16-osra az út mellett egy keskeny, de mély mocsáron történő átkelés megszórja a mezőnyt. Én egy jól irányzott ugrással letudom, és ezzel megelőzöm őket. Megyek tovább egyenesen előre az erdőben, de érzékelem, hogy a többiek az irtás felé kerülnek egy kicsit. Talán emiatt is, végül én is elcsúszok jobbra, és kis kanyarral fogom a pontot, együtt a srácokkal, és ami igazán megdöbbentő, hogy mielőtt odaérünk, pont látunk kifutni a pontról egy másik 4 fős vonatot. Ha ezeket mind meg tudom előzni, hét helyet hozok fel a váltónkon, villan át az agyamon… A 17-esre kicsit más útvonalakat választunk, de pontközelben természetesen újra összetalálkozunk. A srác aki elöl megy, pontközelbe érve egy pillanatra megtorpan, én tudom, hogy az alattunk kezdődő völgyben lesz a pontom, úgyhogy átveszem a vezetést. 3 ember letudva, lássuk merre van a másik vonat… A 18-asra rossz irányba futok ki, leszáguldok a fenébe, mászhatok vissza, otthagynak a srácok, de még látom őket a pontfogás után valamivel előttem. Mögöttem meg meglátom a Tyrvinges (türvinges) Audun Weltzien-t, aki jó futó, és úgy rémlik, hogy nem előttem indult. (mostmár tudom, hogy pont ő indult közvetlenül utánam, 14 másodperccel!) A 19-esre próbálok visszakapaszkodni a vonatomra, de elvesztem a kontaktust a térképpel, és belerakom az első igazi hibámat a pályába. A 20-asra se találok igazából magamra, és a 21-esre újfent nagyot hibázok. Mindenfelé futók rohangásznak keresztbe kasul, mint utólag kiderült, itt volt a pályában egy nagyon durván szétdobott kombináció. De nem ez a problémám, egyszerűen csak már elfáradtam, 65 percig bírtam, egyszerűen nem bírok odafigyelni. A 22-est végül előbb fogom, mint a 21-est, még jó, hogy közel vannak egymáshoz. Aztán a 23-asra is csak megindulok, és csak jó féltávnál jut eszembe, hogy a térképet sem ártana megnézni. Ettől valahogy felébredek, és innen már jól megyek. Az átfutó után még megelőzők valakit, de kompenzációként a 31-esre még beleteszek egy kisebb hibát, úgyhogy egy valaki meg engem előz meg. A célba a 49. helyen futok be, felhoztam 8 helyet, és az időm is egész jó. Igazából jól futottam, csak az a rövidzárlat bosszantó a 18-as és a 24-es pontok között. Ott 5 percet hagytam, és ugye a lehetőséget, hogy még több helyet hozzak fel. A 43-45. helyek közé bejöhettem volna, de igazából így is elégedett vagyok. A pálya eleje, ami közel sem volt egyszerű, nagyon jól ment. A formám rendben van, és a tájékozódás is megy. Van még mit fejleszteni persze, de így is használhatóak a rendszerek.

Az első csapatunk meg második lett!!! Szuper jó eredmény, és egyelőre úgy néz ki, hogy hatalmas lendületet adott a klubnak. Jelenleg olyan a hangulat, hogy elképzelni se tudom, hogy jövőre ne mi nyerjük meg a Tiomilát és a Jukolát is egyaránt, és Isten bizony benne leszek mindkét első csapatban!

De mindezek előtt vár még rám egy Középtávú és Váltó OB is a hétvégén, az első hazai versenyem az idén. Pénteken utazom haza, és aztán már maradok is a VB-ig. Lesz egy válogatott edzőtáborunk Csehországban, aztán ott leszek a Hungárián is, igaz versenyezni szerintem csak vagy 2 napon fogok. Ott is inkább edzőtáborozni tervezek, ráhúzni egy utolsó erős hetet a VB előtt. Aztán VB, középtáv és váltó. Az áprilisi válogatókon elvileg a sprintre is kijutottam, de időközben eldöntöttem, hogy ott mégsem akarok majd indulni. Csak úgy lenne értelme, ha fel lennék rá készülve, de a sprint felkészülés idén eddig nem fért bele a programomba, és a hátralévő hetekben is mások lesznek a prioritások. A középtáv és a váltó. Márcsak ezért is fontos a hétvégi KOB-VOB. Ráadásul felnőttben még nem nyertem Magyar Bajnoki címet, pedig mostmár itt lenne az ideje…

EB eredmények az EB honlapon, Jukola eredmények a Jukola honlapon.

Csaba