Mint ahogy azt már tegnap írtam, a középtáv döntőt csúnyán elcsesztem, mert nem a megfelelő hozzáállással vágtam neki. Nem volt meg a kontroll a versenyzésem felett, csak fejetlenül rohangásztam az erdőben. Végül 35. lettem – amivel, tulajdon képpen, kiegyeztem volna a verseny előtt. Csakhogy utólag megnézve a versenyt, különösebb megszakadás nélkül egy 20-25. hely közötti eredmény is simán realitás lehetett volna. Ráadásul a teljesítményem – túlzás nélkül – valami borzasztó volt. Viszont igen eseménydús…

A rajtbójára rögtön elkövettem azt a hibát, hogy túl nagy lendülettel indultam. Ennek következtében igazából nem sikerült az egyes pontra rendesen kiolvasnom a térképet, és útvonalat választanom. Levettem egy irányt, de azt nem igazán sikerült követnem. Az úton átlépve máris elveszítettem a kontaktust a terep és a térkép között, nem tudtam beazonosítani egyetlen formát sem. A zöld mélyedést szerettem volna megtalálni, de nem igazán sikerült. Az emlékeim elég felületesek erről a szakaszról, és ami azt illeti, valószínűsítem, hogy az útvonal, amit berajzoltam, az sem állja meg a helyét. Úgy rémlik, hogy végül tudatosan húztam kicsit balra, hogy elkapjam a fakihordó út végét, ami végül sikerült is, és onnan mentem fel a kúpra. Ha úgy vesszük, hiba nélkül jutottam el a pontra, de azért az gondolom látszik, hogy mennyire nem voltam ura a helyzetnek. De ha itt ez tudatosodik bennem, és rendbe szedem a fejem, még minden rendben lehetett volna. A kettes aztán valamivel jobban „esett” fejben, úgy éreztem, hogy csak egy kicsit vagyok lemaradva a tájékozódásommal a futásomhoz képest. Viszont a valóságban ezzel a kis lemaradással többet kaptam, mint az egyesre fejetlenül. Már rögtön az egyesről rosszul futottam ki, ugyanis rögtön le kellett volna menni a mélyedésbe, aztán pedig a nyiladékokon futni a dzsungelharc helyett. Pontközelben is volt egy megtorpanásom, úgyhogy fél perc ki is röppent az ablakon. De ez semmi volt a hármashoz képest. Miután kereszteztem az ösvényt, ismét semmi nem akart stimmelni. Nem szántam rá az időt, hogy kiolvassam a dolgokat, csak felületesen tájékozódtam és meglett az eredménye. A kelleténél korábban kezdtem el keresni a pontot, aztán azt hittem, hogy már túljöttem, visszafordultam, aztán megint vissza, és harmadszor is vissza… Nem sikerült ráraknom magam a térképre, csak sejtéseim voltak, de azok se jók. Ekkor jelent meg velem szembe futva a két perccel mögöttem indult Marian Davidik. Amikor megláttam, először azt gondoltam, hogy már fogta a pontot, és elfutottam arra, amerről jött. Persze ott nem volt semmi, úgyhogy negyedszer is fordultam egy 180 fokosat és újfent indultam vissza arra, amerről jöttem. A változatosság kedvéért, ezúttal már meglett a pont. Elsőre is csak egy kicsit kellett volna továbbmennem, hogy meglássam. Dehát ugyebár, ha az ember nem tudja pontosan, hogy hol jár… A négyesre Davidikot már nem láttam előttem, de tudtam, hogy azért nagyon messze nem lehet. Nyomtam is keményen fel a dombtetőre, majd egy kis megtorpanás után viszonylag jól fogtam a pontot. Az ötösre hasonló volt a taktika. Igazából, itt sem volt meg rendesen a kontroll, de szerencsém volt, ugyanis amikor befutottam nagyjából a körbe, megláttam Davidikot, ezúttal egyértelműen pontról kifutóban. Két lépés múlva már a pontot is láttam, és nyertem az átmenetet. A hatosra Davidik után vetettem magam, távol volt, és sűrű volt az erdő, de még pont láttam. Ez volt az az átmenet, ahol a legtöbben hibáztak, mert nagyon bozótos volt, és nehezen lehetett olvasni a domborzatot. De Davidiknak sikerült, én meg közben felfutottam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk, de ezt az átmenetet is megnyertem… A hetesre Davidik sarkában futva indultam, visszatettem magam a térképre, de miután elfutottunk a hármas pontunk mellett, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Davidik nem kezdett el jobbra húzni az út felé, hanem nyomja tovább egyenesen. Ez egy eszement nagy őrültség volt, felmerült bennem, hogy otthagyjam, és kifussak az útra, de nem mertem megkockáztatni. Mentem tehát utána. A susnyában össze-vissza csapkodtak az ágak, a térképet nem bírtam olvasni. Az irányt próbáltam nézegetni, de valahogy sehogy sem akart arra mutatni a tájolóm, amerre mentünk. Már végképp elveszettem a fonalat, amikor a pont előtt nem sokkal végleg elakadtunk egy bozótban. Itt úgy döntöttem, hogy megyek a saját fejem (és tájolóm?) után, és elszakadtam Davidiktól – vesztemre. Tudtam, hogy fel kell futnom egy dombra, úgyhogy ahogy megláttam egyet, ezt meg is tettem. Az a domb volt, ami kellett, a pont is meglett „gyorsan”, de Davidikak kicsit más felöl még gyorsabban, és ezzel el is veszítettem szem elöl. A nyolcasra is kb. azt a taktikát követtem, mint a négy-öt-hat-ra, nyomtam ész nélkül, hogy utolérjem a szlovákot. Az átmenetből igazából nem sok mindenre emlékszem, tudom, hogy felfutottam a pont előtti dombra, és arról lefutva fogtam a pontot. Kilencesre rohantam tovább, de közben azt sem sikerült kiolvasnom, hogy a gödör majd a mélyedés alján lesz. Amikor átbuktam a hegyen, és elkezdtem leereszkedni a völgybe, láttam a másik oldalon kifutni Davidikot, és mivel azt hittem, hogy a pont majd a völgy oldalában lesz, mentem is gyorsan utána. Pár lépés után azért rájöttem, hogy a pontnak lent kell lennie, és visszafordulva viszonylag gyorsan meg is láttam. De persze ezzel Davidikot immár harmadszor is elveszítettem szem elöl… Tízesre nyomtam tovább. Eleinte nem volt tervem az átmenetre, majd miután kezdtem nagyon bebozótozni, úgy döntöttem kifutok a kis ösvényre. Sikerült, a pontot végül viszonylag tudatosan fogtam, de Davidiknak nyoma sem volt, én meg kezdtem fáradni, és mentálisan is elég nehéz volt már feldolgozni ezt a futást… 11-esre is folytatódott a gyötrelem. Először körbe akartam futni úton, de nem sikerült akkorát kerülnöm, és amikor kereszteztem a vasutat, inkább mentem tovább egyenesen. Felfutottam a tisztásos dombra, majd a két út közül a bőség zavarában nem tudtam választani, és folytattam egyenesen… A pontot „jól” fogtam, de hát ez sem volt az az álom átmenet. Az átfutó pontra aztán eljátszottam a teljesen kezdőt, a sok út közül nem sikerült kiválasztanom azt, amelyiket szerettem volna, és egyszercsak szembe találtam magam „valami” kordonnal. Nem értettem mi van, és elindultam mellette balra. Gyanús volt a dolog, úgyhogy pár 10 méter után megfordultam, és a másik irányba próbálkoztam újra. Na, arra végül meglett a pont, úgyhogy immár a kordonon belül, megkezdtem az átfutást a célterületen. Zsolti egyébként ugyan ezt eljátszotta, csak kicsit még durvában. Övé volt az utolsó részidő, enyém az utolsó előtti… Ezzel egyébként sikerült visszaelőznöm összidőben, és a kiskör előtt 13 másodpercel vezettem előtte. Én voltam 32, Ő 33. A baj csak az volt, hogy én itt már padlón voltam. A 30 fok fölötti meleg (amit már vagy két éve nem éreztem) megütött, fáradt voltam, és a gyötrelmes versenyem után már lelkierőnek is híján voltam. Az átfutó végén frissítettem egyet, de ez csak annyi volt, mint halottnak, az áldás. 13-asra vánszorogtam körbe az úton, a 14-esre meg nem sikerült meglátnom az optimális útvonalat jelentő ösvényt. Mentem körbe jobbról, majd pedig valami sátáni sugallat hatására elkezdtem levágni a kanyart a legnagyobb gaz kellős közepén. Persze nem tudtam, hol keresztezem az utat, úgyhogy csak reméltem, hogy a hegy, amire felfutok, az az, ami nekem kell – hát persze nem az volt. Na persze nem nagyon lepődtem meg ezen, úgyhogy megtorpanás nélkül már mentem is át a másikra. Rögtön jött a pont. A 15-öst viszonylag jól fogtam, bár egy csiga hozzám képest… Aztán a 16-ra indulóban hátranézve láttam valami fehér bozót felsőt mögöttem közeledni, amiből azt szűrtem le, hogy megérkezett a 4 perccel mögöttem indult osztrák srác. Hamarosan valóban meg is előzött valaki, de nem osztrák volt, hanem észt, és a 6 perccel utánam indult Olle Karner volt az. Csak 5 méterrel utána jött az osztrák. Meg a litván is. Na, ő azért meglepő volt! Simonas Krepsta ugyanis előttem indult!!! Mint később kiderült, még az egyes pontra hibázott akkorát, hogy nemcsak én, de Davidik is rögtön kielőzte. Amikor megláttam, rögtön az jutott
eszembe, hogy ezek szerint nem leszek utolsó… A 16-osra próbáltam elmenni a hármas fogattal, de nem húztak a lábaim, és a pontig már le is raktak a srácok. A befutó pontra még elszenvedtem, aztán be a célba. Hát, harakirit elkövetni lett volna leginkább kedvem.

Egy darabig duzzogtam, és a (kétségtelenül) rossz formámat szidtam, de aztán rájöttem, hogy én voltam a hülye. Egész másképpen kellett volna hozzáállni a dologhoz, és akkor még így is ki lehetett volna hozni belőle egy egész jó eredményt. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy befuthattam volna az első 20-ba. Arról nem is beszélve, hogy ez pusztán Davidikkal elfutva is lehetséges lett volna! De ahol gondolkoznom kellett volna, ott nem tettem, ahol meg nem kellett volna, ott igen… Zsolti a kiskörön végül adott majdnem két percet, és 29. lett, míg én 35. Tulajdon képpen, a számokat tekintve, egyik sem rossz eredmény, de ő sem volt maximálisan elégedett, mert ő is hagyott benne rendesen. Azért ő volt a boldogabb. :-) Megjegyzem, nyolc, illetve tíz percet kaptunk… Davidik 13. lett. Gueorgiou nyert! Meg Áron is, mert azt tippelte, hogy két percnél nagyobb előnnyel fogja ezt megtenni. 2:01 lett. Mikor fogok én úgy tájfutni mint ő? (mondjuk vasárnap? :-) )

Eredmények a VB honlapján.

Csaba

ui: bocsi, kicsit hosszú lett…