Tehát akkor ahol utolsó “hagyományos” írásomat befejeztem, ott folytatom most. A világkupa küzdelmeit éppen, hogy csak befejezve, máris úton voltam Svédország felé – természetesen egy versenyre igyekezve. Az utazás nem volt éppen egy leányálom, hiszen Franciaország szívéből kellett eljutnom egészen Stockholmig. Először is, befutásom után nem sokkal egy rendező levitt a középtáv döntő céljából Clermont-Ferrand vasútállomására, ahonnan percek múlva már úton is voltam Párizs felé. Itt, városnézés helyett, egy metróval átsuhantam szinte az egész város alatt, majd pedig egy reptéri shuttle busszal igyekeztem kijutni a Beauvoais (buvé…) reptérre. A komplikációk igazából itt kezdődtek, ugyanis Párizsból kijutni félelmetesen sokáig tartott, komolyan felmerült bennem, hogy nem fogunk időben kiérni a reptérre. Szerencsére a busz, hozzám hasonló, Stockholm felé tartó utasokkal volt tele, így mertem remélni, hogy megvárnak majd minket az indulással… Erre végül nem kellett, hogy sor kerüljön, nagy nehezen kijutottunk Párizsból, és 25 perccel a tervezett indulás előtt megérkeztünk a terminálra. Ez azt hiszem új „reptérre későn kiérkezési” rekordnak számít nálam, de mielőtt még ezen nagyon elgondolkozhattam volna, egy gyors becsekkolás után, már repültünk is Svédország felé. Ide már csak valamivel 11 után érkeztünk meg, és még nem igazán voltam Stockholmban… Az előzetes utazásszervezés közben igazából elfelejtettem leellenőrizni, hogy hol is lesz az a reptér, ahol leszállunk, így amikor a Stockholm felé tartó busz rákanyarodott az autópályára, és megláttam az első útjelző táblán, hogy Stockholm 110km, eléggé elcsodálkoztam… Már másnap lett mire megérkeztünk a városközpontba, és hajnali egy is elmúlt már mire a csapatunk szállásán beledőlhettem a nekem üresen hagyott ágyba. Talán mondanom sem kell, hogy nem voltam éppen friss másnap reggel sem: 3 nap alatt 3 világkupa futammal, és egy 13 órás utazással a hátam mögött, ez nem túl meglepő. Persze ettől még hamarosan újfent versenyezni kellett. A verseny, amiért 1 nappal a VK után már Stockholmban kellett lennem, a nemes egyszerűséggel 25 Manna névre keresztelt váltóverseny volt. A manna svédül embert jelent, így talán nem is nehéz kitalálni, miről kapta a nevét a verseny: 25 fős csapatok indulnak rajta. Tőlünk, az Östmarkától éppenséggel kettő is. (eredetileg 3 csapatot akartunk indítani, de ez végül betegségek miatt nem jött össze, így csak 50-en voltunk…) Természetesen egy ilyen 25 fős csapatban van mindenféle korosztály, sőt, még nemre is vegyesek a váltók, és a lebonyolítás rendszerében is vannak érdekességek, hogy ne tartson három napig, amíg mind a 25 fő teljesíti a pályákat. Lényeg, a lényeg, hogy arra is tekintettel, hogy délelőtt még tudjak egy kicsit pihenni, engem az utolsó, azaz a 25. futó posztjára osztottak be az első csapatban. Ez az utolsó pálya ráadásul – szerencsémre – nem tartalmazott kombinációkat, minden futónak végig azonos volt. Azért mondom, hogy szerencsére, mert délelőtti pihenő ide, vagy oda, még a rajtom pillanatában is elég kómás voltam. Nem sokkal a rajtom után azonban belebotlottam két másik utolsó futóba, és természetesen csatlakoztam is hozzájuk, ami annak fényében, hogy ezután kb. 5 percig fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk, azt hiszem, joggal nevezhető szerencsének. Az egyes egy hosszú átmenet volt, és egyszerűen képtelen voltam összeegyeztetni a terepet a térképpel! Persze nem volt éppen egyszerű a terep, de azért akkor is! Legalább 10-15 percnek kellett eltelnie mire azt mondhatom, hogy belerázódtam valamennyire a tájékozódásba, és már képes voltam követni, hogy merre is futunk, nem csak a kódokat ellenőriztem az útba eső pontokon… Egészen elképesztő tapasztalat volt ez az első negyed óra, így még nem „tájfutottam” soha korábban. De azért, mint mondtam, az első 15 perc elteltével szép lassan már kezdtem belejönni a tájékozódásba, és az is örömteli volt, hogy időközben több futót is utolértünk, így a vonatunk lassan, de biztosan növekedett. Már közeledtünk az átfutóhoz, amikor a vonatot eleje egy kisebb hibát vétve, kicsit mellément az egyik pontnak. Itt már koncentrációm teljes birtokában voltam, és a kezdődő hibát észrevéve és időben korrigálva, hogyhogy nem, elsőként értem a pontra. A szituáció egy kicsit engem is meglepett, de azért szépen elindultam a következő pont felé. A vonatnak persze nem kellett sok idő, hogy utolérjen, de ezt az átmenetet azért végig vezettem, és vérszemet kaptam. A következő átmenetben taktikai megfontolásból átengedtem a vonat vezetését másnak, és a második helyre visszahúzódva, az átfutó utáni kiskört kezdtem el tanulmányozni. Már nem csak a verseny túléléséért küzdöttem, a bolyunkból elsőként akartam elérni a célvonalat! Az előzetes térképnézés az átfutó utáni második ponton aztán meg is hozta az eredményét, amikor a vonatot éppen vezető fickó egyszercsak megtorpant. Körbenézve egyértelmű volt, hogy a vonat tagjait meglepetésként érte az új helyzet, mindenki a térképére kezdett meredni. Nem nagyon tudták merre is kéne lennie a pontnak. Nekem azonban nemcsak erről a pontról, de már a következő átmenetekről is volt némi elképzelésem, így a villanásnyi tanácstalanságot kihasználva, amíg mindenki a térképre pillantott, megléptem tőlük. A pont nem volt messze tőlünk, de a növényzet takarta, és nem is igazán akartam elhinni, amikor pontfogás közben visszanézve azt láttam, hogy nem követett senki. A pontról kifutóban ugyan már nem mertem hátranézni, de lassan egyértelművé vált, hogy sikerült ellépnem a vonatomtól.

A győztes Kalevalen Rasti

Aztán a következő pár ponton is hiba nélkül sikerült túljutnom, és 7 helyet javítva rajtpozíciómon, a 63. helyen nagyjából olyan lelkiállapottal futottam be a célba, mintha éppen a VB-t nyertem volna meg. A Tiomila és a Jukola kudarc után ez volt az első nagy skandináv váltó, amit jó eredménnyel zártam. Már rám fért… És az is nagyon jól esett, hogy 25 fős csapatunk majd’ minden tagja gratulált a futásomhoz – ami hát, lássuk be, az első fél óra tükrében azért nem volt valami fényes… De mégis, váltó versenyen helyezésekért megy a küzdelem, és az sokkal jobban nem alakulhatott volna. A verseny végeztével úton Oslo felé már úgy utaztam, hogy végre úgy éreztem, hogy a tagja vagyok valaminek, nem csak egy külföldi futó a klubban.

Csaba