Aki ezeket a sorokat olvassa, az már bizonyára észrevette, hogy a közelmúltban a honlapom elköltözött a lazarus-ról, és Postás honlappal együtt áttelepült az mtfsz szerverére. Ezentúl tehát itt, a postas.mtfsz.hu/csaba címen lesz elérhető.
A költözés közben felkerült a januári edzésnaplóm, melyben megtekinthetitek azt a három hetet is, amelyekről legutóbb írtam. Az edzésnaplót az eddigiektől jelentősen eltérő formában tettem elérhetővé, mégpedig azért mert úgy találtam, hogy az eddigi formának nem sok értelme volt. Mostantól kezdve annak az Excel file-nak a részleteit fogom feltölteni, amelyben saját magamnak vezetem az edzésnaplót, ezzel magamnak is megspórolva némi munkát, de egyben egy használhatóbb formában is hozva nyilvánosságra azt. Az egyedüli változtatás az “eredeti” verzióhoz képest annyi lesz bennük, hogy az értékelés mezőhöz fűzött megjegyzéseimet – melyekbe gyakran kisregényeket írok – törlöm belőle, ugyanis azok csak rám és Düdüre tartoznak. Amit meg meg akarok osztani veletek, azt úgyis megteszem majd itt a honlapon. Úgyhogy ennek jegyében kezdjük is a mostani beszámolót a januárból még hiányzó utolsó héttel.

Ez a januári utolsó hét eredendően pihenő hétnek volt tervezve, de a hétvége ugyancsak más dimenzióba helyezte az egészet. Szombaton ugyanis egy hegyifutó váltó versenyen vettem részt, vasárnap pedig ugyan csak egy “egyszerű” technikai edzésen, de az egy olyan terepen volt, hogy… Igazi tájfutás volt a javából!
De előbb nézzük a szombati hegyifutó váltót, mert az sem volt piskóta! A verseny a helyszínül szolgáló hegyvonulat közepén található kiemelkedés után a Devils Burdens nevet viselte, és természetesen ezen a kiemelkedésen a teljesítendő útvonal is áthaladt. Az útvonal négy szakaszból állt, melyek közül az elsőt, és a harmadikat párban kellett futni, míg a második és az utolsó egyéni szakasz volt, így tehát egy váltó 6 futóból állt fel. A szakaszok jellegükben és távjukban is ugyancsak különböztek egymástól, ami még jobban színesítette a taktikai palettát, hiszen nem volt mindegy melyik csapattag melyik szakaszt futja. Az első szakasz alapvetően egy nagy hegy megmászását jelentette, majd pedig lefutást a másik oldalán, mindezt nagyjából 40 perc terjedelemben. A második szakasz a mezei futóké volt, többnyire lapos, vagy enyhén lejtő, félig terepen, félig ösvényeken történő futással, a legjobbaknak 25 percen belül. Aztán, ha szabad így fogalmaznom, a harmadik szakasz volt a csúcsa a váltónak: a hosszú, szintes, és csaknem végig durva terepen haladó szakasz. Ez volt a “tájfutó” szakasz, így nem meglepő módon én is ezt futottam egy másik tájfutó sráccal karöltve. Végül pedig a negyedik, és egyben utolsó szakasz ismét egy gyors, inkább mezei futó szakasz volt, de sok úton futással, és kicsit hosszabb terjedelemben, mint a második szakaszon.
A verseny érdekessége volt még az is, hogy noha sima hegyifutó verseny volt, az útvonal nem volt a terepen jelölve, hanem térkép segítségével kellett végighaladni a kijelölt útvonalon, 3-5 ellenőrző pontot érintve. (amik pedig tájfutó bóják formájában jelentek meg a terepen, és bélyegezni kellett a kapott ellenőrző szelvényre – értsd kartonra) Szóval a tájfutó verseny fogalmától körülbelül annyiban tért el, hogy nem igazából volt feladat a tájékozódás – noha a kiírásban az első és harmadik szakaszokhoz odaírták, hogy a “terepen történő navigációban jártas” futóknak ajánlják – valamint mivel évről évre ugyan azt a pályát kell teljesíteni, így még ez a kis navigációs feladat is eltűnik az első alkalom után.
Történetesen úgy alakult a mi kis edinburgh-i váltónkban a csapat felállása, hogy Mark Nixon, akivel párban futottam a harmadik szakaszt, még szintén nem futotta ezt a részét a versenynek, így számunkra még megvolt a tájékozódási feladat illúziója is. De persze váltó verseny lévén, valószínűsíthető volt, hogy lesznek a környezetünkben más, rutinosabb csapatok is, akiktől esetleg elleshetjük az ideális útvonalakat, úgyhogy nem aggódtunk túlságosan emiatt a kis hátrányunk miatt.
Mivel ezen a hétvégén az “elit csapatot” sajnálatos módon betegség tizedelte meg, nem tudtunk a legerősebb csapatunkkal kiállni. Ezek után a taktikánk az volt, hogy az első szakaszon összeszedett nagyjából 10 perc hátrányunkat a maradék 3 alatt igyekezzük majd ledolgozni…
A taktika kivitelezése tökéletesen indult, az első szakasz után megvolt a 10 perc hátrányunk. :-) Aztán a folytatás is jól alakult, a második szakaszon Murray Strain pályacsúcsot futva a hátrány felét máris ledolgozta, és nyolcadik helyen adta át a kartont Marknak, hogy mi is nekivághassunk a versenynek.
Ezen a szakaszon – amint az a mellékelt térképen is látható – az egyes és a hármas pontokra volt benne egy-egy nagy mászás, az ötösre egy ugyancsak meredek lefelé, a befutó egy útfutás, és ami nem látszik, hogy addig viszont leginkább hanga borította a talajt, és a kettes után a lefelében mindez még mocsaras is volt. Hát így néz ki egy “egyszerű” hegyifutó verseny útvonala skót módra…

Aztán a futás maga meglepően jól ment nekem. Úgy látszik, mégsem esett ki teljesen a decemberi terhelés, és a januári edzésekkel máris egész jó állapotba sikerült kerülnöm. Nem kis meglepetésemre a pálya vége felé már egyértelműen látszott, hogy futótársam, Mark, aki egyébként angol válogatott kerettag, sokkal jobban elfáradt, mint én. Már a hármas pontra a mászásban lemaradt egy kicsit, így felérve meg kellett várnom, majd pedig innentől folyamatosan csak valamivel lassabb tempót tudott megfutni, mint amit én tudtam volna. A fényképen az ötös pont látható, de nem igazán jól… Ugyanis úgy néz ki, mintha én futnék Mark mögött, ami a verseny ezen szakaszában egyáltalán nem fordult elő! Itt mindössze annyi történt, hogy a bélyegzés közben Mark elejtette a térképét, amit én vettem fel neki, hogy ezzel is időt spóroljunk… (ami a kezében van, az csak a karton!) És ez a kép meg egyértelműen olyan, mintha én loholnék utána… Szörnyű! :-)
Ezzel a futásunkkal végül 62 perc alatt sikerül teljesítenünk a nem egészen 10km-es távot, és felhoztuk a váltót az ötödik helyre. De sajnos a mezőny előttünk, eléggé szétszakadozott, így befutó emberünk ezen már nem tudott javítani, az ötödik helyen végeztünk. Persze nem ez volt a lényeg. Én nagyon élveztem az egész versenyt: az elején a jó ritmusú futást, a közepén a terepet, a végén meg azt, hogy jobban bírtam, mint Mark! :-)

A szombati hegyifutó után másnap aztán ismét felkerekedett az Edinburghi Egyetem tájfutó csapata, ezúttal egy technikai edzésre a Trossachs Nemzeti Parkba. Ez a hely már puszta látványra is fantasztikus volt, de futni benne még a látványt is felülmúlta! Ha pedig tájfutó szemmel tekintünk a terepre, megállapítható, hogy az igazán technikásak közé tartozik, egyértelműen az egyik legjobb volt, ahol valaha futottam!! Már az sokat elárul róla, hogy délelőtt 5000-es térképekkel futottunk, mert annyira részletgazdag volt a terep, hogy a nagy méretarány sokat javított az olvashatóságon. A gyönyörű és változatos környezet azonban nem volt könnyű, ha a futhatóságot nézzük. Egyrészt elég szintes volt, de ez eltörpült amellett a tény mellett, hogy a terepet szinte egy az egyben hanga borította, ami helyenként combközépig is felért! De szerencsére csak helyenként, mert ezeken a helyeken inkább úszásnak hatott a futás, és ha ilyen lett volna az egész, hát… Nade ahol kisebb volt a hanga, ott is épp elég magas volt ahhoz, hogy a futósebességet a 10 perces kilométerek környékére redukálja – ha hiba nélkül ment a tájékozódás. Szóval igazán különleges, nehéz, de nagyon jó edzéseket futottam itt. Azt hiszem a térképek különösebb magyarázatot nem igényelnek, mindent elmondanak az edzésről, ami el lehet. Esetleg még a terep könnyebb elképzelését segítheti, hogy a Cikkek, elemzések menüpontban a képalbumok alatt, az angliai képek közé feltettem pár képet erről az edzésről. És íme, itt vannak a térképek:

(A délutáni edzésen 10.000-es térképpel futottunk, de azt a fényképező gépem egyszerűen nem tudta élesen lefényképezni, ám szerencsére kaptam abból is 5000-est, így azt is meg tudom mutatni nektek.)

Az ezt követő hét aztán különösebb érdekességek nélkül zajlott. Ez ismét egy erős hét volt, és ami azt illeti elég erős is lett. 129 kilométert futottam 5300 szinttel, ami mindenképpen jónak számít, de ugyancsak el is fáradtam benne. Minden esetre ezt egy újabb erős hét követte a sorban, és ez már újabb érdekességekkel is meg volt tűzdelve. Az első ilyen a csütörtöki éjszakai versenysorozat soron következő állomása volt egy Edinburgh széli golfpályán és környékén. A versenysorozat a “Fight with The Night” (Harc az Éjszakával) nevet viseli, és általában kéthetente, de leginkább változó rendszerességgel kerül megrendezésre az Edinburgh környéki terepeken, vagy adott esetben parkokban is. Eddig kétszer jutottam el a sorozat valamely állomására: először még novemberben, amikor is a kölcsön kapott fejlámpám félpályánál sötétben hagyott… A második alkalommal januárban már jobban ment a verseny, és a lámpám is kitartott végig, így pályafutásom első éjszakai verseny győzelmét könyvelhettem el. A sorozat hetedik állomásán is szerettem volna hasonló eredménnyel végezni, de részben a lábamban lévő másfél erős hétnyi edzés, részben pedig a számomra túl gyors terep – golfpálya – ezt végül nem tették lehetővé. A verseny egyébként messze felülmúlta az előzetesen egy “golfpálya és a környékével” szemben támasztott várakozásaimat, ugyanis technikás volt! Ez alatt elsősorban persze az útvonalválasztást kell érteni, hiszen pontelhelyezésben nem lehetett csodákat művelni, de mindez az éjszakával kombinálva igazán jó technikai edzésnek bizonyult. A térkép ugyan nem volt igazi tájfutó térkép, de a célnak ezúttal még így is tökéletesen megfelelt. A golfpályák közti bozótosokat és a domborzatot elég jól ábrázolta ahhoz, hogy el lehessen boldogulni vele, egyedül az hiányzott róla, hogy pontosan hol futnak a rövidre nyírt golfpályák, és hogy hol kezdődnek az itt szokványosnak számító zsombékos durva nyílt területek. Persze a tájékozódást ez nem befolyásolta, esetleg az útvonalválasztásnál nem lett volna rossz tudni. A térkép elérhető itt.

Az elmúlt ciklus második erős hetét aztán ismét egy minőségi hétvégével fejeztem be. Szombaton egy újabb hegyifutó versenyen vettem részt, amely ezúttal már nem váltóverseny volt, hanem rendes egyéni, és nem is kölcsönzött tájfutó sajátosságokat, mint a két héttel korábbi Devils Burdens. Azt is mondhatnánk rá, hogy egy sima kis futóverseny volt, de ez ugyancsak lenéző megjegyzés lenne A Carnethy 5 Hill elnevezésű versennyel szemben. Ami kiemeli a sima kis futóverseny körből az elsősorban a teljesítendő pálya volt. 9km volt a versenytáv, de ebben bizony keményen meg kellett mászni 750 méternyi szintet is! És mindezt a szokásos néhol hangás, néhol zsombékos, mocsaras talajviszonyok közepette – nem volt könnyű!

A pálya a Scald Law csúcs felé kezdett, és stílusosan a névadó Carnethy Hill megmászásával ért véget. Ez is volt a pálya két legnehezebb része. A köztes három kisebb csúcs szinte fel sem tűnt az embernek, egyedül a West Kip utáni meredek lejtő volt még kellemetlen. Nameg a szél… Ugyanis az déli irányból az egész futás folyamán igen agresszíven fújt, ami leginkább fönt a gerincen futva volt ugyancsak idegesítő, hiszen itt pusztán az egyenes irány tartása sem volt egyszerű ilyen körülmények között. Ahol meg hátszelünk lett volna, ott a hegy szélárnyékában futottunk, igaz amúgy sem lett volna jó, ha a meredek lefelében még jobban kellett volna fékezni… A szelet leszámítva azonban nagyon jó kis verseny volt. Kicsit sajnálom, hogy pont két erős hét végére esett, így elég fáradtan mozogtam. Ugyanez pihenőhét után – és szélmentes időben – egész máshogy esett volna. Az 500 fős mezőnyben a 23. helyen értem célba, ami nem rossz. (pár fotó elérhető az angliai képalbumban)

Megkoronázandó a hetet, vasárnap aztán egy újabb igazi skóciai technikai edzésen vettem részt. Ezúttal a délelőtti edzés nem volt olyan nagy szám, de a délutáni aztán kettővel is felért, így összességében ismét nagyon jó volt. Az meg, hogy ezen a napon összesen több mint 200 percet futottam terepen, magáért beszél. Tehát a délutáni edzés egy tömegrajtos futás volt, de egy olyan pályán, ahol a leggyorsabbaknak “büntető” köröket kellett futniuk. Ez egész pontosan abban nyilvánult meg, hogy 2-3 pontonként voltak nem mindenkinek kötelező pontok is a pálya vonalvezetése mentén, és ezeket a pontra először érkező 6 futónak kellett pluszban lefutnia. Ennek ugyebár az lett volna a lényege, hogy egyben tartsa a mezőnyt, biztosítva ezzel, hogy a pálya végéig harcolni kelljen a pozíciókért. Amiért ez nem teljesen valósult meg az az, hogy sajnos nem gyűlt most össze olyan mezőny, akiket ilyen módon együtt lehetett volna tartani, és simán két részre szakadtunk rögtön az elején. Ráadásul az első rész mindössze két főből állt: egy svéd srác, és én… A helyiek legjobbjai puhák voltak és a Carnethy fáradalmait pihenték ki, a többiek meg nem tudták tartani velünk, külföldiekkel a lépést. A svéd srác, Stefan Andersson pontosan nem tudom mennyire jó futó, de két éve 12. volt elitben a Spring Cup-on, ami elég jó eredmény. (Nem hiszem, hogy nekem idén sikerülni fog ilyen előkelő helyen végeznem – igaz, az idei futásra már most be van nevezve a világ élmezőnyének kétharmada…) Igazából fogalmam sincs mit keresett itt ezen az edzésen – meg egyáltalán Skóciában – de minden esetre pont tökéletes edzőpartnernek bizonyult. A pálya kétharmadáig fej-fej mellett futottunk, néha ő lépett el egy kicsit, néha én. Ez egészen a 10-es pontig ment így, ahol az én térképemről valamilyen oknál fogva lemaradt az extra pont, aminek nyomán elvileg elléphettem volna, de nem ez történt. A 10-est elhagyva éppen én vezettem, de Stefan éppen csak pár lépéssel volt lemaradva. Eleinte jött is mögöttem, ahogy kell, de amikor már majdnem beértünk a 11-es pont karikájába, egyszercsak hirtelen irányt váltott, és elfordult jobbra. Persze, hiszen rájött, hogy jócskán balra voltunk az extra ponttól, ami az ő térképén rendesen megvolt, de én mindezt nem tudtam. Ellenben a hirtelen jobbkanyart érzékeltem a szemem sarkából, és mivel már elég fáradt voltam, nem igazán sikerült ezt az eseményt megfelelően lereagálni – azaz tudomást sem venni róla, és megfogni a 11-est… Ehelyett elbizonytalanodtam, és én is elcsúsztam jobbra, és egy kis tiszteletkörrel fogtam a pontot. Stefan persze eltűnt, hiszen ő éppen az extra pontot foghatta. Ez eddig még akár rendben is lehetett volna, ám a zavar nem múlt el és a következő pontra is hibáztam, ami pont elég volt Stefannak, hogy kielőzzön, és innentől kezdve eldőlt a verseny. Legközelebb a cél előtt láttam felbukkanni előttem, nekem még 300 méterem volt hátra, neki már csak 20…
( Ezt a térképet sem sikerült igazán szépen digitális formába önteni – mint az a mintán is látható – úgyhogy a pálya többi részét nem is teszem fel egyelőre. Otthon majd rendesen beszkennelem, és utána feltöltöm.)

Hát így edzegettem az elmúlt hetekben. Most kicsit fáradt vagyok, de máris új technikai edzések vannak a programon, amiket egyszerűen nem lehet kihagyni! Már csak három hétig vagyok idekint, és megyek is haza, de addig még nagyon-nagyon sok kiváló edzésem lesz, új, technikás, és nehéz terepeken… Remélem ezekkel a hátam mögött márciusban már jó formában vághatok majd neki az idei szezonnak, elsőként Szlovéniában a Lipica Open-nek.

Csaba