Nagyjából két hete kaptam a hírt, máig kicsit meglep, ha eszembe jut: engem választottak Az Év Tájfutójának!
Hát először is, nagyon köszönöm mindazoknak, akik úgy gondolták, hogy én érdemeltem ki leginkább ezt a kitüntető címet! Igazán jól esik, és remélem, ha idén nem is, de majd a jövőben maximálisan rászolgálok hasonló elismerésekre… Nos igen. Ugyanis az idei szezonommal én magam nem vagyok különösebben elégedett. Volt pár igazán jó eredményem, mindenek előtt a Junior Európa Kupán, idén is rengeteg élménnyel gazdagodtam köszönhetően a tájfutásnak, de a még tavaly kitűzött nagy célomat, a Junior VB-n elérendő kiemelkedő eredményt nem sikerült elérnem. És sok egyéb hazai versenyen sem szerepeltem úgy, ahogy szerettem volna, mindez köszönhetően a szinte egész évemet végigkísérő sorozatos sérüléseknek, elsősorban a bokámmal… Ha belegondolok, mi lehetett volna, ha nem “töröm össze magam” minden második héten, nem tudok felhőtlenül örülni elért eredményeimnek. És ami azt illeti, jelen pillanatban is sikerült összeszednem egy újabb sérülést, ezúttal a térdemmel. Ez már csak azért is különösen bosszantó, mert ugyebár most itt vagyok kint Skóciában, ahova direkt azért jöttem, hogy egy nagyon jót alapozzak, és tapasztalatot gyűjtsek, erre szinte rögtön bejön egy sérülés, ami mindebben korlátoz. “Szerencsére” azt hiszem, ez most nem olyan vészes, relatív hamar rendbe fog jönni, csak nem bírta a körülmények változását…

Minden esetre, az itteni körülmények témakörhöz kapcsolódóan az alábbiakban szeretnék egy kis játékot prezentálni nektek, ha netán unatkoznátok valamely “hosszú téli estén”.

Végezetül Kellemes Ünnepeket kívánok minden kedves hazai tájfutónak valamint, sérülésmentes, sikeres, és boldog Új Évet!

Csaba

Az utóbbi időben igen sok minden megváltozott körülöttem. És ez jó! A változás mindig jó. Ez teszi változatossá az életet, újat hoz, mást, mint ami addig volt. Még az is lehet, hogy nem feltétlenül jobbat, de újat, és ez új lehetőségeket ad, hogy más szemszögből lássunk meg dolgokat, jobban megismerjük a világot és magunkat. Ez a szép a változásban. Persze kényelmesebb a megszokottnál maradni, de akkor beszűkülünk, mindig csak ugyan azt a kis szeletet látjuk a világból. Én legalábbis így gondolom. Na de eme enyhén filozofikus bevezető után most már térjünk a tárgyra. Milyen változásokról is fogok most írni?

Először is itt van a szokásos éves öregedés. December lévén lassan ismét véget ér egy év, de ezúttal egy különleges év, az utolsó junior. Jövőre már felnőttben koptatom a futócipőimet, és most már ez így lesz egy jó darabig. Ehhez a témához kapcsolódik utolsó junior versenyem története, a velencei beszámoló.

Ezt követően egy másik igencsak nagy változásról számolnék be. Múlt alkalommal már futtában megemlítettem, hogy télire egy hajszállal melegebb vidékre költözöm át, nevezetesen az Egyesült Királyságba. Nos ez megtörtént, most már innen írom soraimat. Márciusig Skócia, pontosabban annak fővárosa, Edinburgh az a hely, ahol napjaimat töltöm.

És végül, de nem utolsósorban egy számomra igen fontos hazai eseménnyel kapcsolatban is közzétenném gondolataim. Lantos Zoli nyári lemondását követően szabad utat kapott a válogatott megújulása, és ennek eredményeképpen az elmúlt hetekben az elnökség megválasztotta az új vezetőket a következő évekre. De nem csak a posztokat betöltő személyek változtak, maga a rendszer is átalakult. A kicsit üres szakfelügyelői tisztség megszűnt, helyette ifi illetve junior/felnőtt szövetségi kapitányok vették át a szakmai irányítást. A junior/felnőtt keret vezetését Hegedüs Zoltán, Düdü vette át, aki immár több mint egy éve edzőként segíti felkészülésemet, – többedmagammal együtt – és akiben én ezen időszak alatt megtaláltam azt a személyt, aki hiszem, hogy segítségemre tud lenni nemzetközi eredmények elérésében. Remélem, hogy a válogatottat vezetve mások is megtalálják majd benne ezt a személyt, és a jövőben egy sikeres Magyar Válogatott tagjaként versenyezhetünk mindannyian a világversenyeken.

De kezdjük is a felvázolt kronológiát az elején, íme a velencei beszámoló:

Isti a csúcson, avagy az év zakója Velencében

Mikor rádöbbentem, hogy az idei a szezonnal lezárul egy szakasza pályafutásomnak, véget érnek az ifi évek, és jön a felnőtt kategória, valami különlegessel akartam megemlékezni erről az eseményről. Adta magát az ötlet, hogy az utolsó junior versenyem Velence legyen. A szezon utolsó versenye, különleges, teljesen egyedi, pontosan olyan, amilyennek egy utolsó versenynek lennie kell. Ahogy közeledett az időpont, egyre jobban vártam. Időközben a Junior EK-n elért eredményekkel a hátam mögött felrémlett előttem egy velencei győzelem képe. De szép is lenne, egy velencei győzelemmel búcsúzni a junior kategóriától. Egy igazi gála!

De indult Zsebe Isti is, junior pályafutásom örök ellenfele… Első tájfutó emlékem hozzá kapcsolódik: még ’96-ból, egy szerdai verseny. Sokáig vezettem, első győzelmemet arattam volna, de befutott ő, és nyert. Utána évekig ő volt a legyőzhetetlen, akármilyen jól futottam ő mindig jobb volt. 2001-ben ifi EB-t nyert. Egyértelművé vált: hát ezért nem tudtom soha megverni, mert ő a legjobb! De aztán szépen lassan utolértem, és az elmúlt években egymást űzve versenyeztünk otthon és nemzetközi szinten is. Váltakozó sikerekkel. De nem Velencében. Ott Isti veretlen. Mindketten háromszor voltunk ezelőtt Velencében, ebből kétszer csaptunk össze, mindkétszer Isti volt a jobb. Isti is nyert már egyszer, és amikor ő nem volt ott, akkor én is (2001). Hát igen, egy újabb adalék a junior kategória búcsúztató gálához: az örök ellenfél.

És mi történt? Isti nyert, verhetetlen, mint mindig is volt. Semmi sem változott 9 év alatt. Talán csak annyi, hogy most már tudtam örülni Isti sikerének is. Ha nekem nem is sikerülhetett, legalább neki összejött. A csúcson búcsúzott a junior kategóriától. És ez amúgy is neki járt, kiérdemelte 9 év alatt! Most pontosan úgy futott, ahogy annak idején, amikor nem lehetett megverni. Magabiztosan, gyorsan és pontosan, kíméletlenül. Nem adott esélyt másnak, minimális hibával, a jó útvonalakat kiválasztva végigszáguldott Velence sikátorain, és nyert. Én is a régi időket idézve versenyeztem. A futás nem ment igazán, a tájékozódásom pontatlan volt, a hosszú átmenetben rossz útvonalat választottam, pont mint régen! Ennek így kellett lennie. Nem is bánom, hogy nem úgy alakult a végeredmény, ahogy terveztem.

De akkor miért az az alcím, hogy „az év zakója Velencében” – kérdezhetnénk. Nos, a versenyt megelőző hetekben Istivel számtalanszor elmondtuk egymásnak, hogy a másiknak semmi esélye nyerni Velencében, legjobb, ha hozzászokik a gondolathoz. Mint boksz meccsek előtt a fotózás, mélyen egymás szemébe néz, öklök előre, és jöhet a meccs. És hát rajt előtti utolsó szóváltásunk alkalmával kérdeztem meg Istit, felkészült-e már a zakóra? – Mondta, hogy inkább nekem kéne.… És neki lett igaza!

Welcome to Edinburgh

Hogy jött Skócia? Kezdjük az elején! Az egész úgy kezdődött, hogy válogatotthoz közel álló csoportosulásunkban (Zsebe Isti, Skuló Marci, Pelyhe Dani, Józsa Gabi, és én – fordított ABC rendben) Isti idén év eleje táján felvetette, hogy jó lenne több-kevesebb időt külföldön, nevezetesen Skandináviában eltölteni, hogyha tényleg komolyan gondoljuk ezt a tájfutósdit, és hát neki elvileg vannak kapcsolatai Finnország irányába, ki akar jönni – kérdezte. „Hát én” – mondta mindenki, és elkezdtünk komolyan gondolkozni a témán. Az elgondolás az volt, hogy a következő szezonra tavasszal kimennénk többen egy erős klubhoz, együtt edzenénk a helyiekkel, versenyeznénk az erős mezőnyökben, és gomba módra fejlődnénk. De Isti Finn kapcsolatai nem igazán indultak be, úgyhogy elkezdtünk nézelődni másfelé is. Próbálkoztunk Svédország felé is, de az sem igazán működött. De nagyon eltökéltek voltunk, és én közben már azt is kitaláltam, hogy nekem fél évet nem érdemes halasztanom az Egyetemen, úgyhogy ha tavasszal kimegyünk valahova, akkor van egy üres őszi félévem, amivel kezdeni kéne valamit. Nos itt lépett be a képbe Anglia. Itt enyhébb a tél, mint otthon, az angolok felnőttben egyre eredményesebbek, és nyelvgyakorlás szempontjából sem rossz ötlet idelátogatni. Grant Júlia segített beindítani a lehetőség kereső folyamatot, és elindult a levelezés. A két tájfutó centrum Sheffield és Edinburgh, ezek valamelyike volt a cél, és utóbbi össze is jött. Az itteniek nagyon segítőkésznek mutatkoztak, a Junior VB-n majd az EK-n megismertem jó pár válogatottat, és kiderült, hogy a junior válogatott több mint fele skót vagy legalábbis ide jár Egyetemre. Felnőtt kerettagok is vannak a környéken, az edzéslehetőségek is jónak tűntek, úgyhogy belevágtam. Beadtam az évhalasztási kérelmet az Egyetemen, miközben az eredeti, Skandináv tervek éppen holtponton álltak.

De az EK után ez is változott. A norvég válogatott mielőtt még hazautazott volna, Eger környékén tartott egy párnapos edzőtábort, amire iskola, vagy egyéb elfoglaltságom nem lévén csatlakoztam hozzájuk – köszönet érte Simon Áginak. Itt az edzőtáborban megismerkedtem több norvéggal, kiderült, hogy a Junior VB-t nyerő váltó mindhárom tagja ugyanabból az egyesületből való, és történetesen az edzőjük is itt volt velük, és mikor szóba került, hogy páran Skandináv klubot keresünk a következő szezonra, mondta, hogy menjünk hozzájuk. Ezután elkezdtünk levelezni, az edző megkérdezte a klubvezetést, és most nagyon úgy néz ki, hogy áprilisban Oslóba költözünk Istivel és Józsa Gabival hármasban. A klub, Ostmarka OK, egy feltörekvőben lévő fiatal egyesület, jelen pillanatban sok up/junior korú versenyzőjük van, 2-3 éven belül terveznek felérni a nagy egyesületek közé… Azt hiszem ez tökéletes nekünk. De erről majd talán inkább tavasszal, most maradjunk Edinburghnál.

Most már több mint két hete vagyok itt, és azt hiszem, elmondhatom, hogy jó döntés volt kijönni. Két másik válogatott sráccal lakom együtt, az edzéslehetőségek tökéletesen megfelelnek téli terveimnek, és máris két olyan hétvégén vagyok túl, amit otthon elképzelni sem nagyon tudtam volna. Nagyon jól időzítettem a kiérkezést, rögtön az első hétvégén meghívtak az Angol válogatott évzárójára Walesbe, ahol két elég extrém hosszúfutás – 2000m szint – mellett profi előadásokon is részt vettem, és még azt is „kikémlelhettem”, hogyan készülnek ők a jövő évi világversenyekre. Nagyon tetszett a mentalitásuk, és az egész hétvége hangulata. Második hétvégémen aztán egy újabb évzárón vettem részt, ezúttal a Skóton. Az előzőhez hasonlóan, ez is hihetetlenül jól szervezett és profi hétvége volt. Itt is különböző tartalmas előadások egészítették ki az edzéseket, ezúttal egy technikait a 99-es skóciai VB váltóterepén, és egy buli váltóversenyt. A technikai edzés terepe fantasztikus volt, az egyik legjobb, amin valaha futottam! Egyszerűen élveztem a tájékozódást a finom domborzati formák közt. Ide vissza kell majd jönni egyszer versenyezni is!

Egyébként eddig az időjárás gyökeresen rácáfol arra, amire készültem. Az elmúlt két hétben többnyire sütött a nap, kellemes 5 fok feletti hőmérsékletek mellett. Egyszer esett hó, de amint elállt rögtön olvadni is kezdett, másnapra nyoma sem volt, és hát eső eddig napközben egyszer sem esett! Szóval remekül érzem magam, és terveim szerint nagyon jó alapozásnak nézek elébe!

Megújuló válogatott

A bevezetőben már elég sok mindent megemlítettem ezzel a témával kapcsolatban. Tehát Düdü lett a szövetségi kapitányunk, a következő években ő fogja irányítani felkészülésünket a világversenyekre. Nem lesz könnyű dolga, jövőre máris 4 felnőtt világverseny közt kell megosztani az erőforrásokat. A dániai VB-re még idén készültünk két kisebb edzőtáborral, a Szilicén rendezendő Főiskolás VB terepeivel is köszönőviszonyban vagyunk az elmúlt évek Szlovák Karszt Kupái révén, de az Észt EB terepeivel kapcsolatban maximum a 2003-as Junior VB kapcsán lehetnek elképzeléseink, és az októberi Francia Világkupa döntő is fekete folt egyelőre. Ez egyébként különleges verseny lesz, az utolsó a maga nemében. 2007-től megszűnik a Világkupa a mai formájában, és valami egészen furcsa rendszer fogja felváltani. Erről még nem sokat tudok mondani, de azt hiszem az IOF-ben is érdekes döntések születnek mostanában. A következő évek világbajnokságai viszont elég jól alakultak a mi szemszögünkből, 2007 Ukrajna, 2008 Csehország, és hát 2009 Miskolc. Ez így együtt nagyon jó lehetőség számunkra, hogy felzárkózzunk a nemzetközi élmezőnyre! És ebben lesz Düdü és csapata a segítségünkre. Hogy mit várok én az új válogatott vezetéstől? Nagyjából azt, hogy a lehetőségekhez képest profi válogatott jöjjön létre, ahol mintegy közösségben együtt, esélyjel és jó hangulatban tudunk felkészülni a világversenyekre. Végezzünk szakmai munkát, a programunk ne merüljön ki a válogató versenyekkel, mint ahogy ez eddig volt, ténylegesen készüljünk a versenyekre. A legalapvetőbb ugye, hogy elemezzük a térképeket, és tervezzünk pályákat. De ez csak egy a sok közül, ezer dolgot lehetne még mondani. Fontos lenne még rendszeres edzéselméleti megbeszélés is – például utána lehetne nézni, hogyan edz a mostani élmezőny. (mondjuk, hányszor futnak atlétika pályán egy héten, meg ilyenek…) De biztos vagyok benne, hogy Düdü már dolgozik a háttérben, és hamarosan elkezdődik a közös munka is az egész válogatottban. Sok sikert mindannyiunknak! Csaba