Lassan két hét telt el mióta véget ért az idei Junior VB. Nagy reményekkel vetettem bele magam tavaly ősszel a felkészülésbe, de nem mentek simán a dolgok. A legnagyobb problémák a bokámmal voltak. Mivel a honlapom az utóbbi időben meglehetősen ritkán lett frissítve, még akik néha erre néztek, azok sem lehettek pontosan képpen mi is történt velem mostanában. Rövidre zárva a dolgot, 2 komolyabb, és 3 könnyebb bokaficam az elmúlt félév mérlege. Az egész tavaly októberben a Euromeetingen kezdődött. Egy hónap pihenés a versenyidőszak végén, rehabilitáció, aztán alapozás, és úgy nézett ki rendbe jött a bokám, és a téli időszak is jól sikerült. Minden idők legjobb alapozásán voltam túl, idénynyitó versenyként megnyertem a Spring Cup-ot. Akkor mögöttem lett második Hertner Fabian (lásd a mellékelt ábrát, a jobb szélen), aki azóta a Junior VB-n középtávon világbajnok lett. Ott volt Rüedlinger Andreas (7.) is, ő hosszútávon lett második. És megvertem az ezüstérmes cseh váltócsapatot is… De aztán jött a HOB, és kiment az addig jónak hitt bokám. Borult az edzésterv, egy hét teljes szünet, aztán két hét fokozatos terhelés, egy hét normálisnak mondható készülés után Thermenland Open, és meglehetősen visszafogott eredmények. Következő hétvégén Csehországban egy Continental Kupán a magas szárú cipő ellenére megint jött egy bokaficam. Ez már nem volt olyan súlyos, nem kellett változtatni az edzésterven. Következő hétvégén atlétikai felmérő, érződött a kihagyott április, a tavalyinál is rosszabbat futottam. Két nappal később, pünkösdhétfőn a Honvéd Kupán újabb kis bokaficam következett.. A futás sem ment jól, lelkileg eléggé kezdett megviselni az akadozó felkészülés. Következő héten a svájci edzőtábor úgy hatott, mint amikor a számítógépen megnyomják a “reset” gombot. Teljesen elhaltam benne, ami a hétvégén a svájci válogatottal lefutott versenyemen is látszott, de ez jó volt így. Egy pihenőhét után – amikorra a rendszer újraindult – , kezdtem végre újra úgy érezni, hogy tudok futni. A Cseh Sprint bajnokságot (juniorban) csak egyetlen hiba miatt nem nyertem meg, és a másnapi Continental Kupán is a hibázással voltak leginkább problémáim. Egy újabb héttel később a csehek jöttek hozzánk, a felnőtt keret ugyanis a Sátor-magason tartotta válogató versenyeit a Japán VB-re. A szombati középtávon 3 lettem a több nagynevű cseh között. Vasárnap aztán egy 130 perces hosszútáv következett, amit innen utólag nézve lehet, hogy betette a kaput… Három nappal későbbre lebetegedtem. Eleinte csak köhögtem, de péntekre egy kis lázam is lett. Szombaton persze Középtávú OB volt, és természetesen felnőttben mentem. A selejtező elég gyengén ment, de délutánra már jól éreztem magam. A döntőben pár kisebb hiba az elején, aztán a közepén egy nagyobb, és kedvemet vesztve kocogtam be a célba. (Erről majd még feltétlenül írok valamikor!!!) Másnap a tömegrajtból elsőnek hoztam be a Postás váltót, és végül nem kis meglepetésre hetedik helyen végeztünk Jozsóval, és Kiss Lacikával. A betegségem azonban nem múlt el jövő hét elejére sem. Kétszer próbálkoztam futással hét közben, de ezek rendre kudarcba fulladtak. Péntekre végre sikerült túllépnem a betegségen, és hétvégén elkezdhettem újra edzeni. Az edzés szerdáig ment, akkor ugyanis a szerdai kisversenyen újfent kiment a bokám… Ez egy héttel a VB kiutazás előtt már igencsak nem jött jól. Sajnos ez egy komolyabb sérülés volt, mint az elmúlt kettő, félő volt, hogy annyi idő kellene neki a rendbejövéshez, mint a HOB után. Azonnal elkezdtem a fizikoterápiát, és szerencsére gyorsan javult. Keddre olyan állapotba került, hogy az orvosom egyetértésével szerdán elutazhattam a VB-re, igaz a sérülés óta csak egyetlen egyszer próbálkoztam futással – hétfőn… Ami innentől történt az akár felfogható sikertörténetként is, persze ezt azért nem egészen így éltem meg. Na de ennyi előzmény után mostmár nézzük csak, hogyan is történt ez az egész?

A kiutazás körül elég nagy kavarás volt, amit végül szerdán megunva, Istivel kettesben utaztunk ki Svájcba. A már-már egész jól bejáratott útvonalon, – fapados repcsivel Milánóig, onnan pedig vonattal fel Svájcba – most is remekül megérkeztünk Bellinzonába. Ott aztán hamarosan megérkeztünk az ideiglenes szállásunkra, ami a VB versenyközpontjának megnyitásáig, szombatig volt szálláshelyünk. Erről a szállásról csak annyit, hogy ez voltaképpen egy polgári védelmi bunker volt – természetesen a föld alatt. 3 emeletes ágyakban aludtunk, ami azért elég zsúfolt lett volna, ha Istivel kettőnknek nem jutott volna pontosan 12 ezekből az emeletes ágyakból. Így azért egész jól elfértünk. :-) Egy apró problémánk még lehetett volna, hogy ugyebár mi edzeni jöttünk ki, hogy ismerkedjünk a terepekkel, és szállítóeszköz híján ez kicsit nehézkes lett volna. De tervünket tökéletesen kiviteleztük és csatlakozunk egy-egy már szintén kint lévő csapathoz az edzések idejére. Velünk közös szálláson az Amerikaiak, a Japánok, és a Spanyolok voltak. Csütörtökön az Amerikaiakhoz sikerült csatlakozni, pénteken és szombaton pedig a Spanyolokkal együtt ismerkedtünk a terepekkel. Ezek többnyire 300-700m között helyezkedtek el, az egyébként 2-3000-es hegyek lábainál. Szintesek, sok helyen kifejezetten meredekek voltak. A domborzat és a sziklarajz nagyon részletgazdag, a növényzetet pedig gesztenyeerdő alkotta. A futhatóságot az is nehezítette, hogy a talaj köves volt, és helyenként páfrányok is takarták. Szombat délután aztán megérkezett a csapat egy újabb csoportja, akik a kocsikkal jöttek ki. Volt egy harmadik is, ők csak vasárnap délutánra ért ki a mi általunk is alkalmazott Milánóig repülő és onnan vonat módszerrel.

A Junior VB-k programja eddig úgy nézett ki, hogy középtávon selejtező, és döntő van, aztán hosszútáv, és egy pihenőnap után a váltó. Jövő évtől juniorban is bevezetésre kerül a sprint szám, és ennek jegyében az idei rendezők már rendeztek egy sprint versenyt a Junior VB előtt. Pontosabban a Svájcban évek óta megrendezésre kerülő PostFinance Sprint felnőtt elit versenyt hozták idén össze a Junior VB-vel. Minden ország egy-egy versenyzőt indíthatott a junior versenyen, amit egyébként sok nemzet nem használt ki.
Tehát július 10-én, vasárnap ezzel a sprint versennyel kezdetét vette az idei Junior VB. Mi éltünk az indulás lehetőségével, Szerencsi Ildi és Kovács Ádám rajtoltak el Bellinzóna főteréről, és futották le az igen látványos, és minden más tekintetben is remek sprint pályát. Ildi a 7. helyet szerezte meg, míg Ádám 18. lett. Õ egyébként sokáig jó helyen állt, de aztán fordítva kezdte el az átfutó utáni kiskört…

Egyéni számok

Az első éles versenynap a július 12-én, kedden Tesserete község közelében megrendezett középtáv selejtező volt, ahonnan a 3 selejtező csoportból a legjobb 20-20-20 versenyző juthatott az „A” döntőbe. Ez a terep állt a legközelebb hozzánk, gyorsan futható szálerdő, egyszerű domborzattal, és komolyabb sziklarajz nélkül. Tehát magyar terep volt, amit 4 fiú és 2 lány döntőbejutás is igazolt. Lenkei Zsolti nem kis meglepetésre remek futással második helyen jutott tovább, Kovács Ádám hibázása után nagyon nagy futással felért a hatodik helyre. Én taktikai megfontolásból könnyen futottam, és a 12. helyet szereztem meg csoportomban. Zsebe Isti rutinos VB résztvevő révén szintén könnyen kezdett, de aztán több hibája is arra késztette, hogy végül komolyan küzdenie kelljen a bejutásért, végül 15. lett.

A döntőket másnap azonban már korántsem magyar terepen rendezték. Az erdő sűrű volt, nem lehetett messzire látni, és köves talaj is nehezítette a futhatóságot. Mindemellett finom domborzat és talán még finomabb sziklarajz tette a versenyt rendkívül technikássá. Szerencsére a pályakitűző valószínűleg emberbaráti megfontolásból a térkép tetejére tette a rajtot, így legalább a szinttel nem kellett megküzdenünk.
A 25 percre tervezett 3,5km-es pályán a hazaiak nagy reménysége Hertner Fabian fantasztikus időt, 21:28-at futott, több mint egy perccel verve a második helyre érkező francia Adamski Philippet. Ahogy várható volt ezen a pályán még a győztesek is hibáztak, aki a legkevesebbet hibázott az nyert. Lenkei Zsolti a selejtezőbeli futása után ismét egy nagyon jót futott, első éves ifiként 17. lett juniorban ezen az emberpróbáló pályán, igazán remek eredmény! Isti sajnos több perc hibát is rakott bele, és csak a csalódást keltő 31. helyen ért célba. Ádám futása szintén elég tragikusra sikeredett, 59. lett a 61 fős döntőben, miközben ketten diszkóztak… (az egyik selejtező csoportban holtverseny volt a 20. helyen, ezért a fiúknál 60 helyett idén 61-en futhattunk „A” döntőt)
A saját futásomat elég vegyesen értékelem. 4-5 kisebb, fél-fél perces hiba után 25:12-es idővel értem célba, ami a végén a kilencedik helyre volt elég. Ez önmagában nem olyan rossz, de talán mondanom sem kell, hogy jobbat szerettem volna. A baj leginkább az, hogy a hibáztam. Nem tudtam pontos lenni, és emiatt 5 pontra is komoly időket veszítettem. Ezek nélkül akár dobogóra is állhattam volna. Persze azért van pozitívum is. Mégpedig az, hogy ellentétben az eddigi eredményeimmel, amelyek kivétel nélkül technikailag egyszerű, gyors terepeken születtek, ezt most egy nehéz, technikás pályán értem el. Az is javít a helyzeten, hogy egész tavasszal sérülésekkel bajlódva készültem, közel sem voltam jó formában, de mégis sikerült egész jól futnom.
Tavalyhoz hasonlóan idén is készítettem erről a versenyszámról egy részletes elemzést, ami elérhető ide kattintva.

A hosszútávra már korántsem mondható el a fent említett “mégis sikerült egész jól futnom” mondat… Tegnapi szereplésem nyomán úgy gondoltam, hogy képes lehetek hosszú távon is jó eredmény elérésére. Egy dolgot nem kalkuláltam csupán be, hogy ez HOSSZÚ táv lesz, és nem is akármilyen. A terep leginkább Norvégiára hasonlított, ezt amúgy később az eredmények is maximálisan alátámasztottak. A térkép 15000-es méretarányban futás közben szinte olvashatatlan volt.
Az utóbbival is voltak problémáim, de leginkább mégis fizikailag sikerült kikészülnöm még félpálya előtt… Émelyegtem, szédültem aztán az átfutó után nem sokkal feladtam a versenyt, és a célba sétáltam… Utólag visszanézve elég egyértelmű hogyan is következhetett ez be. Középtávon még nem jött ki, hogy mennyire rosszul sikerült aVB előtti utolsó hónap a betegséggel, meg a bokaficammal. Itt sajnos már kijött. Az elején nagy lendülettel kezdtem, de igazán jól már ekkor sem ment. A kettes pontra 50 másodpercet kaptam anélkül, hogy hibáztam volna. Relatív korai indulóként még nem volt annyi csapás, pedig itt lehetett volna pár helyen. Szóval küzdöttem a tereppel, esetleg lehetett volna másfelé is menni, de nem tudom mi lehetett volna jobb. Ez még belefért volna. Viszont a hármasra aztán egyértelműen rossz útvonalat választottam (a jó útvonal kék pontokkal jelölve), de ennek ellenére itt is “csak” 50 másodpercet kaptam a legjobb időtől. Ez már jól mutatja, hogy mennyire nyomtam. A négyes ponttal nem volt gond, szépen jött. Az ötössel azonban már annál inkább. Nyomtam a lefelét is, aztán az úton meg végképp, talán túlságosan is. A pont alatt nem sikerült teljes biztonsággal meghatároznom a helyzetem, nem tudtam, csak úgy gondoltam, hogy jó helyen megyek fel a pontért. Egyébként jó helyen menten fel de a biztos tájékozódás hiányában nem sikerült meglátnom a pontot, és belekezdtem a klasszikus hibázásba. Átmentem a szomszéd gerincre, hogy biztos még a korábbin voltam, de miután ott sem találtam pontot kénytelen voltam visszafordulni. Visszaérve a pontközelbe végre sikerült helyreraknom magam, és megfogtam a pontot. Egyébként már az útvonalam sem volt a legjobb a pontra. A zöld pontokkal jelölt ugyan kicsit hosszabb, de kevésbé szintes, útfutás nagyjából ugyan annyi van benne, mint az én általam választottban, a terepfutós része is könnyebb, és a pontfogás is sokkal egyszerűbb onnan… Minden esetre én nem erre mentem, és hibáztam az ötösre. Azt hiszem, már ez betette a kaput számomra. A következő két-három pont volt a pálya legnehezebb része technikailag, és fizikailag is nagyon nehéz volt. Köves, páfrányos, a látótávolság nulla… Nem ez kellett volna, hogy újra felpörögjek a hibázásom után. Nem is sikerült. Hatosra újabb, közepesnek mondható hiba következett, a hetest egy kis melléfutással megúsztam, de a koncentrációm már romjaiban hevert. Ez aztán a nyolcasra ki is jött az eleve rossz útvonal végrehajtása közben. Itt már végem volt. Egyébként a hármason a 8; a négyesen pedig a 10. helyen álltam. Az ötösön aztán leküzdöttem magam az 58. helyre, aztán az imént vázolt fantasztikus futásommal a nyolcas pontra már az 52. helyre jöttem fel… A kilences alapvetően egy hosszú felfelé volt, ami azt hiszem, jól tudnék azzal jellemezni, hogy nagyjából 300 méter úton futás alatt sikerült ledolgoznom 10 méter hátrányomat az előttem futó LÁNYhoz képest… (Nem, nem ő lett a világbajnok) Még két átmenetig volt hasonló vonalvezetése a lány pályának, de ezalatt sem sikerült tőle igazából elszakadnom. Szóval jól ment. 89, 99, és 107. részidőket futottam ezidőtájt. Ez azonban már nem csak a letörtségem miatt volt, hanem már kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel a gyomrommal. Ezen a szakaszon már émelyegtem. A 13-asra aztán váratlanul utolértem azokat a sporttársakat, akiket már egyszer még a kettes pontom előtt megfogtam, és nyomban le is raktam. Minden esetre a váratlan társaság mozgósította erőtartalékaimat, és az utolérési művelet közben egy nyolcadik részidőt produkáltam a 13-asra. A következőre persze rögtön hibáztam (105. idő), de az átfutó pontra, a relatív hosszú átmenetben megfutott 13. részidővel máris 10 helyet javítottam összetettben és a 34. helyre jöttem fel. Az átfutóban is egész tisztességesen mentem, de aztán ahogy újra beértünk az erdőbe, jött az első felfelé, és én úgy éreztem, mintha betonfalnak futottam volna neki. Elkezdtem szédülni, egyre jobban morajlott a gyomrom, rohamosan lassultam. Az egyetlen srác, aki el tudott velem jönni azok közül akiket a 13-asra megfogtam, és eddig zihálva követett, itt úgy futott el mellettem, mintha megálltam volna. (csodálkozott is, nameg én is) A pontig még elkúsztam, de éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Pontfogás után még megpróbálkoztam a futással, de nagyon nem ment, pár lépés után le kellett ülnöm, nehogy elessek. Hát így ért véget a hosszútávú versenyem…
A többiek viszont egész szépen helytálltak. Kicsit meglepő, de a kemény terep ellenére mégis ezen a napon értük el legjobb eredményeinket. A skandinávok fölénye ugyan meglehetősen szembeötlő volt, de a középmezőny rosszabbul bírta a terhelést, mint mi. (mármint engem leszámítva)
Ádám megkapta azt a rajtlistát, amiről sokan álmodoznak: 4-en indultak mögötte, a norvég és a svájci elhozta az arany és az ezüst érmeket, a közvetlen mögötte induló svéd pedig szintén egy előkelő helyet szerzett meg, nyolcadik lett. A svéd a harmadik pontra érte utol Ádámot, a későbbi győztes norvég pedig a 13-asra fogta meg őket. A svéd nem bírta el a norvég tempóját és lemaradt, de Ádám végig el tudott menni a világbajnokkal, így végül az ötödik helyre ért be. Õszintén szólva egy kicsit nehéz minden keserű mellékíz nélkül örülni Ádám eredményének, ugyanakkor ezt az esélyt ki kellett használnia, és ha bárki másnak adatott volna meg ilyen lehetőség, akkor pont ugyanezt kellett volna tennie. Sőt, aznap senki más a magyar csapatból nem tudta volna megcsinálni, amit Ádám, hogy elfutott a győztessel egy fél pályát. Fizikailag kiemelkedik közülünk, ezen a téren már fel van rá készülve, hogy jövőre akár világbajnok legyen.
Lundanes Olav. Ez a neve a villámlábú 18 éves norvégnak, aki 72 percet futott a 9,5km-es gyilkos (számomra kiváltképp) pályán, amin a 20. helyezett már 90 percet futott. 4 percet adott a második helyezett svájci Rüedlinger Andreasnak, harmadik a középtávon is dobogós francia Adamski Philippe lett. Lenkei Zsolti három nap alatt harmadik jó futását produkálva a 21. helyet szerezte meg, Isti pedig a 23. helyre érkezett be. Ezek nagyon szép eredmények.

Váltó

Pihenő nap után a váltó következett. Ettől a számtól már jóval a VB előtt sokat vártunk és nem is alaptalanul. A két évvel ezelőtti Ifi EB-n ezüstérmes csapatunkat itt a VB-n is esélyesnek tartottuk akár éremre is. Változatlan összeállításban futottunk, Ádám kezdett, aztán Én következtem, és Isti fejezte be.
Szóval Ádám gyerek behozta a váltót a svédek mögött másodiknak, harmadikak voltak a csehek. Az erdőszélre felfutottam a svédre, aztán pontközelben a svéd, és a cseh is hibázott, és leraktam őket. A kettestől az ötösig vezettem. Sajnos már itt az elején is elég gyengén ment a futás, azt hiszem itt is kijött, hogy az utolsó hónapban minden bajom volt, persze az alpesi terep sem feküdt éppenséggel. A hatos felé egy fél pillanatra láttam egy norvégot, szerintem rövidebb lehetett a farsztája és kielőzött. Mindegy, innen még simán jók lehettünk volna. De az istenek ezt nem akarták: a nyolcas előtt március óta ötödjére újfent kiment a bokám. Nem az amelyik két hete szerdán ment ki, hanem természetesen a másik. 4 réteg leukoplaszt szakadt keresztbe mintha elvágták volna. Persze azonnal nekiálltam újra próbálkozni a futással, de innentől már szinte csak kúszni tudtam. A kilencesre utolért egy svéd, akiről sokáig azt hittem, hogy ugyan az, akivel együtt rajtoltam, de aztán kiderült, hogy az a srác már réges-rég elveszett, és ez már a másik svéd váltó embere. Mindegy, a lényeg, hogy a 10-esre még el tudtam vele menni, mert egy útfutás volt, de aztán az erdőben egy pillanat alatt lemaradtam. Aztán jött a cseh, meg a dán, őket a 14-esig sikerült úgy ahogy tartani, de aztán ők is otthagytak. A 16-osra még újra megfogtam a svéd-cseh-dán triót, mert hibáztak, de pontfogás után azonnal elléptek tőlem. A 20-as volt az átfutó, itt nagyjából 1 perc hátrányom volt tőlük, a kiskörben kaptam még egy felet. A kiskör végére már a második hullámban futók véget nem érő vonatja is éppen utolért, élén a két svájci váltóval, de még előttük, az ötödik helyen befutottam, és útnak engedtem Istit. Isti mindig mondja, hogy hátrányból szeret futni váltót, úgyhogy nem is aggódtam: Most megkapta. (Persze a norvégok már eléggé elhúztak, úgyhogy az arany már elúszni látszott.) Minden esetre Isti tényleg egyszerűen remekül kezdett, a négyes ponton, ami az első átfutó volt, már megfogta az előtte kifutókat. Együtt volt a csehekkel, meg a svédekkel, a svájci “A” váltó befutó embere a középtáv világbajnoka, Fabian Hertner hibázott és lemaradt, dobogós helyen voltunk, de minden esetre az 4-6 helyek valamelyike röhögve meg lehetett volna. Ezután azonban hibázott egyet és ideiglenesen lemaradt. Kielőzték a svájci váltók is. De itt még mindig nem volt veszve minden, mert két átmenettel később újra utolérte a norvégok és a csehek kivételével a teljes élmezőnyt. Simán megfogta a pontot, amit a többiek nem találtak, aztán ment tovább. És itt lenne jó befejezni a történetet, haza jöhettünk volna egy bronzéremmel. De a következő pontra jött egy újabb hiba, és végleg elúsztak a remények. A mezőny eljött, Isti lemaradt, és többet nem érte utol őket. Az elmúlt évek legjobb váltó helyezésével végül a nyolcadik helyen futott be, de azt hiszem nem meglepő, hogy ennek senki sem tudott örülni… A norvégok harmadik futója nem adta el az előnyt, senkitől sem zavartava megnyerték a váltót, másodikak a csehek lettek, harmadik helyre a svédek érkeztek meg.

Hát mit is mondhatnék befejezésül… Az egész csapatot tekintve összességében, – különösen az elmúlt évek tükrében – jól sikerült ez a VB. A csapatok összesített versenyében az előkelő kilencedik helyet szereztük meg. (versenyszámonként a legjobb 3-3 lány és fiú helyezésszámai illetve a váltók eredményei alapján) Ha azt is hozzávesszük, hogy az idei nehéz, sok helyen skandinávos, a váltón meg az alpesi terepeken tudtuk felülmúlni a tavalyi lengyel, kifejezetten hazainak számító terepen elérteket, akkor igazán elégedettek lehetnénk. Az is külön bíztató, hogy mindezt úgy értük el, hogy a csapat fele, lányoknál és fiúknál is még jócskán az ifi korosztályba tartozik. Persze ettől Én még személy szerint nem vagyok elégedett. Egy csomó lehetőség idén is elúszott, hogy mást ne mondjak, a váltó érem nagyon hiányzott a táskánkból hazaúton… Hát juniorban nem sikerült, nem lettünk érmesek VB-n. Nincs más hátra: felnőttben kell ODAérni!

Csaba