Már régóta szerettem volna kinézni Skandináviába, és idén szerencsémre sikerült is. Helsinki környékén rendezték a versenyt mintegy 4000-4500 résztvevővel.
Az első két nap terepe talán valamivel egyszerűbb volt a következő háromnál, amit az is mutatott, hogy nem kis meglepetésemre az első napot rögtön megnyertem! Első nap kicsit tartottam a “híres” skandináv tereptől, a térképtől, az Emittől, és egyáltalán mindentől, ezért nagyon odafigyeltem, és ennek eredményeként minimális hibával sikerült letudnom életem első skandináv versenyét. A terep igazából nem okozott gondot, persze az 5 napos verseny végére már igencsak elfáradtam. A térképek teljesen korrektek voltak, ami rajta volt, az jól követhető volt, persze minden sziklát nem lehet rá felvenni, de nem is kellett. A jelkulcsot azért egy kicsit másképpen használják, mint itthon, de ezt is meg lehet szokni.
Az első napi sikeremen felbuzdulva, azt hiszem a második napra kicsit elbíztam magam, ami meg is bosszulta magát hibák formájában. Rögtön az egyes pontra hibával kezdtem, pedig igazán nem lett volna nehéz pont, ha kellőképpen odafigyelek. Aztán a hatos pontra hibáztam legközelebb, és innentől a részidőket nézve mintha megtört volna a lendületem, és jócskán kaptam a másodperceket egészen a pálya végéig. Ebben azonban az is benne volt, hogy nullára indultam, és a pálya végén kétszer is meggyűlt a bajom a sűrűbb részekkel, és kerülnöm kellett. Ezen a napon találkoztam egyedül olyan mocsárral, amin nehezemre esett átmenni, a legtöbb alkalommal szépen, ruganyosan át tudtam rajtuk futni.
Harmadik napon aztán bedurvult a terep, a kettes pontra érve kifejezetten csodálkoztam, hogy ilyen jól odataláltam! :-) Na aztán ezzel körülbelül véget is értek a sikerélmények A kettesen utolértem valakit, és nem igazán választottam útvonalat, pedig itt lehetett volna. Ballra úton körbefutni megérte volna, de időben nem kaptam sokat, viszont aztán a négyesre nagyot hibáztam. Kezdve azzal, hogy hagytam magam befolyásolni a “helyi erő” által, és hiába terveztem el a kerülőt, mégis utána eredtem, ami igazán rossz döntés volt. A zöldben, a részletgazdag hullámzós terepen nehezen lehetett haladni, és a fonalat is elvesztettem. A pont előtt azonban még sikerült helyreraknom magam, de utána elkapkodtam a pontfogást. Elszaladtam mellette, aztán meg futhattam vissza. Hasonlóan elkapkodtam az ötös pontot is, csak itt jóval tovább tartott összeszednem magam. A hatos volt talán az egyik legnehezebb átmenete az egész hétnek, de ha a sziklafal elhagyása után ránézek a tájolómra, akkor meg lehetett volna fogni. Nem voltam kellőképpen pontos, és az már sorozatban harmadszorra jelentkezett. De aztán még a hetes pontra is hibáztam, itt is pontatlan voltam. Innen két kifejezetten gyenge átmenet következett, majd a 10-es sem lett volna túl nehéz egy kis odafigyeléssel. A vége pedig már “könnyű” volt. Az eredmény nem volt valami fényes, de sokat tanultam ebből a napból.
A negyedik napnak aztán úgy mentem neki, hogy nyugodtan átgondoltam minden tapasztalatomat, és higgadtan próbáltam versenyezni. És ez be is jött, pontfogással alig volt problémám, a két hosszú átmenet útvonalán lehetett volna csiszolni, de így is elégedett lehetek velük. Az egyetlen hibám a négyes pontra volt, itt teljesen egyértelmű, hogy merre kellett volna menni, de én átmásztam egy hegyen, meg egy bozótos mocsáron, ahelyett, hogy az egészet megkerültem volna nyugat felől. Minden esetre ez a nap sokkal technikásabb volt, mint az első nap, és ezért ennek a második helynek legalább annyira örültem, mint annak az elsőnek.
Utolsó nap vadászrajt volt, aminek a hetedik helyről vághattam neki úgy, hogy az előttem futónak csak 21mp előnye volt, és a negyedik hely is mindössze két perc távolságban várt arra, hogy befussak oda. És ez volt az, amit csinálni akartam. A vadászrajttal három helyet hozni! Az elején nem kapkodtam el, igyekeztem felfutni ugyan az előttem futóra, de nem túl görcsösen. A kettesre is még felzárkózóban voltam, és csak a pont után az úton értem utol. Ekkor viszont hibáztam. Ahelyett, hogy beálltam volna vele futni, megelőztem, és a túlzott sebesség miatt a térképolvasást kicsit elhanyagoltam, ami miatt hibáztam a hármasra. Õt is kicsit elbizonytalanítottam, így végül majdnem együtt fogtuk a pontot, ő persze előbb. Ismét kezdhettem a felzárkózást. Az ötösnek melléfutott, én pedig lassabban leltem meg az utat a pontra, így itt egy kicsit növeltem hátrányom. A hatosra aztán ismét utánaeredtem, és fel is zárkóztam rá az útig, de utólag nézve az átmenetet, alulról kellett volna mennem az úton kerülve. Pontközelben aztán ő nagyon elbizonytalanodott, én viszont tudtam, hol vagyunk, így elszakadtam tőle, de a pontfogás végül nekem sem sikerült. De még így is előtte fogtam, és végleg elváltak útjaink. A hetesre pontközelben aztán “természetesen” mellémentem, de az a következő átmenet tükrében igencsak elhanyagolható hiba volt. A nyolcasra nem tudom pontosan miért, de az átmenet közepén azt hiszem szépen lassan gyakorlatilag megfordultam, és elvesztem. Nem részletezem, de végül a frissítőpontról raktam magam helyre, de innentől már nem tudtam visszazökkenni a ritmusba, és már értelme sem lett volna nagyon. Ekkora hibával már nem sok keresnivalóm volt. Ráadásul a pálya végére már teljesen szét is estem fizikailag, sok volt ez az öt nap, de még így is nagyon megérte!
Volt két kifejezetten jó futásom, és rengeteget tanultam! Nézzétek meg a térképeket!

Hogy hogyan is sikerült eljutni idáig? Végignézve a felkészülésen… Hát nem erre számítottam volna. Téli sérülés, hogy úgy mondjam “zavaros edzéskörülmények”, sok-sok hiba a versenyeken, és az utolsó 3 hét egy külön történet. A Középtávú OB-n kezdődött. A döntő részidőket nézegetve egész biztos, hogy nagyon jó formában voltam. De aztán a Váltó OB-val, együtt ez a homok+meleg már sok volt nekem egy hétvégére. Teljesen kiütött. Következő hét csütörtökig éreztem a combomat… Pénteken Istivel és Danival megcsináltam életem legkeményebb résztávos edzését, ami már magában újfent kiütött, de erre még szombaton rátettünk egy 93 perces “lapáttal” a Tátrában. 9 nappal a VB előtt sajogtak a lábaim. Hétfőn, kedden átmozgatás, szerdán pihenő, és úgy éreztem kezdenek magukhoz térni. De csütörtökön 2,5km után a előbb az egyik, majd a másik vádlim is begörcsölt. Annyira fájtak, hogy meg kellett állnom nyújtani. Másnapra sem sikerült javulást elérni, 1 nappal a kiutazás előtt nem tudtam lefutni egy hatost… De kezeltem, napi háromszor sportkrémmel maszíroztam, és döntöttem magamba az ásványi anyagokat. A terepbemutatóra már kezdett elmúlni… Ilyen körülmények közt nem is gondoltam arra, hogy mi lenne reális eredmény. Csak azt tudtam, hogy mindent meg kell tenni. Mert dacára az előzményeknek, azért voltunk ott, hogy versenyezzünk, hogy eredményt érjünk el. Egy évnyi felkészülés eredményét.

A selejtező

Az előző napi versenyláz már enyhült. Sokkal inkább voltam átszellemült. A selejtezőn elért eredmény önbizalmat adott, és hosszú napok óta először a vádlim is kifogástalan állapotban volt. (Szivák Ildi kb. 45 percet maszírozta előző este, ezúton is köszönet érte!) A futás tehát jól ment, és a koncentrálnom is jól sikerült. Az egyes pontra választottam egy rossz útvonalat, de szerintem ez nem volt fair a pályakitűző részéről. Simán szóba jöhetett a rajton visszafutásos kerülő, és ezt VB-n nem lenne szabad megjátszani. (Mondjuk máshol sem.) Ezt követően azonban egész jól ment, egy hibám volt a nyolcas pontra, de időben ott sem kaptam sokat.
Írtam egy nagyon részletes pályaelemzést – viszonylag hosszú, de talán megéri elolvasni, és érdemes hozzá a térképet is nézni.
Azt szerintem már mondanom sem kell, hogy mennyire jó érzés volt végigizgulni a hátralévő versenyzők befutását, és a végére mégis megmaradni a hatodik helyen. Minden álmom egy csapásra valóság volt. Erre gondoltam az edzéseken, amikor egyedül futottam, és hallottam magamban a szpíker hangját, ahogy az átfutón kommentálja az eredményeket. És most itt volt, és engem mondott be!

A hosszútáv

A középtáv után én egy másik dimenzióban “lebegtem”, teljesen felszabadult voltam. Azt hiszem leginkább ennek köszönhető, hogy hosszútávon is jó eredményt értem el. A végére jól elfáradtam ugyan, de ez a pálya nem állított túl sok feladatot, így egy teljesen reális futással itt 12. helyre bármelyikünk be tudott volna futni a csapatból. Sajnos Dani fizikailag teljesen megzuhant itt a VB-n, és Istinek sem sikerült jól a verseny. A pályakitűzés szerintem az előző napokban sem volt valami jó, de ezen a napon aztán végképp elrontották. Ebből a terepből sokkal jobb pályát is ki lehetett volna hozni, telis-tele elgondolkoztató útvonalválasztásokkal. Nem mondom, hogy nem voltak benne, és nem is mindenhol választottam a legjobban, de én sokkal többet, és nehezebbeket vártam. A 4-es, a 15-ös, a 17-es, és a 18-as átmenetek kifejezetten unalmasak voltak. És én még a 11-esre is egy jókora útfutást csaptam, de ez az én részemről volt hiba. Pontközelben nem hibáztam, maximum néha lassabban mentem a kelleténél, ha bizonytalan voltam. Ezeket a bizonytalanságokat jó lett volna elkerülni, de egy szavam nem lehet az eredmény miatt.

A váltó

Egy pihenőnap után a váltó következett. A VB előtt talán erre készültünk a fiúkkal a legjobban, hiszen itt láttuk a legnagyobb esélyt egy jó eredményre. A felállást már elég régen megbeszéltük, és azt hiszem az egy hiba volt a részünkről, hogy ezen aztán változtattunk ott kint az egyéni versenyek után. Én pedig már túlságosan felszabadult voltam, és ami a hosszútávon még segített, itt már káros volt számomra. Már ott hibáztam, hogy szó nélkül elvállaltam a 3. futást, pedig az első futó szerepkörre készültem már elég régen. Nem gondoltam át rendesen mit is vállaltam el, csak azt láttam, hogy van egy hatodik meg egy tizenkettedik helyem, ugyan mi történhetne egy váltón…
Szóval végül Zsebe kezdett és, hogy mi volt a kettes ponton, ami minimális kombináció után mindenkinek közös volt, arról tudna mesélni. Minden esetre a közvetlen élmezőnytől lemaradtunk, majd Dani következett. A svájci második futóval együtt ment ki, de aztán elkerülték egymást, pedig ha együtt bejönnek, én a kétszeres világbajnok Merz-el futhattam volna, és talán tényleg hatban végzünk. De sajnos végül Dani egy holt térben adta nekem át a váltót a nyolcadik helyen.
Mielőtt a versenyzők eltűntek az erdőben, úgy 600 métert kellett megtenni a réten. Itt még a távolban lehetett látni az előttem kifutó csoportot, ezért hatalmas lendülettel kezdtem. Azonban az egyes pontra rögtön hibáztam. Elsőre jó kúpra futottam fel, de nem láttam meg a pontomat, és átfutottam egy másikra, ahonnan aztán visszanézve már megláttam, így futhattam vissza. A hármasra aztán nagyon csúnyát hibáztam, itt már elúszott, hogy bárkit is utolérjek. Igyekeztem megnyugodni, de aztán az ötösre szintén nagyon csúnyán elvesztem, ezután már csak kapaszkodtam vissza. Igazán jól csak a pálya utolsó 5-6 pontja ment, itt még megelőztem 3-4 váltót, de még ezzel sem sikerülhetett behoznom – nagyrészt magam okozta – tetemes hátrányom, így elmaradt a várt eredmény. Nagyon sajnálom, hogy pont a váltón nem sikerült egyáltalán semmi abból, amit a két egyéni számban sikerült teljesítenem.

Talán majd jövőre Svájcban…

Merthogy ott lesz a jövő évi VB, és a térképeket nézegetve nem lehetetlen rá felkészülni. Pláne, ha idejében elkezdjük, és megkapjuk a válogatott felől azt a programot, amit idén nélkülöznünk kellett…
Ez az idei VB nagy önbizalmat adott nekem, tényleg igaz, hogy semmi sem lehetetlen, és akkor meg miért ne tegyünk meg mindent azért, hogy jövőre az ideinél sokkal jobb eredményeket érjünk el? Nem teljesen biztos, de azt hiszem, azok közül, akik megvertek az egyéni számokban senki sem volt 85-ös, tehát jövőre mind kiöregszenek. Nyitva az ajtó előttünk, csak be kell menni rajta. Márpedig amit én elértem idén, azt Isti is el tudta volna, és jövőre egy jó felkészüléssel mindkettőnknek lesz esélye akár jobb helyezésekre is. Azt hiszem ez nem nagyképűség, és nem árt tudatosítani!

Hihetetlen, de igaz! A Junior VB-n középtávon hatodik lettem!!! Jó érzés, hogy a verseny, amire egy éve készülök végül ilyen jól sikerült. Előtte úgy készültünk, hogy ha az első húszban vagyunk az jó eredmény, de aztán ahogy egyre közeledett a verseny, egyre inkább kezdett elragadni a hangulat, és már nem érdekelt mik a realitások. “Azért készültem, edzettem egy évet, hogy itt most eredményt érjek el! Kit érdekel milyen erős a mezőny, én itt hatban leszek!” Így mentem ki a középtáv selejtezőn a rajtba, és hogy a legszorosabb selejtezőben kis hátránnyal, jó helyen jutottam tovább, csak megerősített abban, hogy egy jó futással bármit el lehet érni. És én el akartam érni valamit! És nem csak elérni akartam, de hinni is akartam, hogy lehetséges. És azt hiszem ez az, ami megkülönböztetett a többiektől. Aki volt már junior VB-n, az tudja, hogy milyen hihetetlenül erős a mezőny, és milyen nehéz jó eredményt elérni. De a nehéz nem azt jelenti, hogy nem lehet! Én azt hiszem részben ez volt a baj a többiekkel. Már túl sok VB-n voltak fiatalabban, látták milyen nehéz, és noha közben tapasztaltak, fejlődtek, gyorsabbak és erősebbek lettek, elfelejtettek hinni. Hinni abban, hogy ők is ott lehetnek elöl. Így pedig nem is lehet ott lenni. Pedig a képességeik nekik is megvannak hozzá, hiszen egész tavasszal egy szinten voltunk, Dani még jobb is volt egy kicsit nálunk. Persze ezt lehet, hogy csak én gondolom így, de egy biztos, mindhármunknak megvolt a lehetősége, de sajnos csak nekem sikerült élni vele.

Persze ha azt nézzük, hogy milyen volt a válogatott “felkészülési programja” ezen nem is nagyon lehet csodálkozni. (Azon sokkal inkább, hogy ilyen felkészüléssel valami mégis összejött…) De ebbe most nem szeretnék belemenni, mert túl sokat tudnék írni, és nem is akarok megbántani senkit.

Az eredmények, meg talán pár kép is megtalálható a VB honlapján: www.wksflotagdynia.pl/jwoc2004.htm
Most sajnos nem érek rá bővebben írni róla, (nem is beszélve az elmaradásaimról…) mert holnap indulok ki a Finn 5 naposra, megnézni milyen is az a híres skandináv tájfutás. Érdekes lesz így elsőre, az biztos! Utána majd igyekszem mindent bepótolni. (vagy ezt már mondtam korábban is?…)

Csaba