Sikerült! Megnyertem! Sok minden kavarog ezzel kapcsolatban a fejemben, úgyhogy kezdem is szépen sorjában.
Először is amikor megláttam a rajtlistákat, illetve még előtte a nevezettek listáját, már kezdtem aggódni. Ugyanis egyik “kedvenc” külföldi ellenfelem, a szlovák, Tomás Drencák és egy új “ismerősöm” a lengyel, Filip Mazurek is nevezett a versenyre, utóbbi egy csapattársa kíséretében, akiről szintén kiderült, hogy nem sokkal gyengébb, mint Filip barátunk. A fent emllítettekről annyit kell tudni, hogy Tomással már évek óta változó sikerrel “harcolunk” egymással, nem tudnám megmondani, ki verte meg a másikat többször. Idén év elején viszont egyértelműen ő volt a jobb (lásd: Postás Kupa) de “szerencsére” az EB előtt lesérült, (legalábbis így hallottam) így ott csak félgőzzel tudott futni. Filippel az EB-n találkoztam először, mégpedig a váltón, amikor is ő is második futó volt, és bizony a pálya közepénél láttam őt mögöttem futni, de aztán hibázott, és így tudtam első helyen hozni a váltót. Viszont a Szlovák Nagydíjon ő is ott volt, és valami elképesztőket futott. Az első két nap alatt szabály szerűen ronggyá verte a mezőnyt… Harmadik nap aztán a vadászrajtnál (gondolom) hibázott az első pontra, és elvesztegette 10 perc előnyét, és így utol érte őt egy cseh srác és Tomás is. De még így is megvert ezen a napon is… Tehát amikor megtudtam, hogy jönnek komoly aggályaim voltak afelől, hogy vajon fönt leszek-e egyáltalán a dobogón az OB-n… Mert ugye van nekünk egy Zsebénk, egy Kovács Ádámunk, és jönnek ők ketten, meg még egy másik lengyel is… És ezek az aggályok nem is voltak alaptalanok. Tomást mindössze 12mp-vel vertem meg, Filip meg hibázott, de amúgy jókat futott. A másik lengyelről nem is beszélve, aki negyedik lett. Viszont itt van a mi jó Ádámunk, aki fogta magát, és megfázott az OB előtti héten. De nem is akárhogy, nem csak úgy, hanem egy szabadtéri (ugyan meleg vizes) fürdőzést követően… Ezt hallva kezdtek bennem visszatérni a dobogós remények.
Másodszor itt van ugye a formaidőzítés kérdése. Hát azt hiszem ezzel viszont egész jól álltam. Mikor szeptemberben elkezdtem készülni erre a versenyre, akkor alaposan szemügyre vettem, hogy hogyan is edzettem az EB előtt, és hasonló szisztémával terveztük a felkészülést most is. Két héttel a főverseny előtt az utolsó nagy terhelés (Borsod Kupa-Kismaratoni) utána meg már semmi komoly. Az utolsó héten pedig gyakorlatilag semmi. 6km gimnasztika, meg ilyesmik. Pihenés. És persze szellemi ráhangolódás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy most nem sok minden mással kellett foglalkoznom, így teljesen friss voltam szellemileg. Egyébként érdekes, hogy az utolsó nagy terhelés sem akkor a Borsod Kupán, sem most a Kismaratonin nem ment jól. Mind a kettőn csak a szenvedésig jutottam. Ezért egy kicsit tartottam is tőle, hogy hogyan lesz ebből a vacak futásból csúcsforma nem egészen két hét alatt…
Aztán már konkrétan a versenyről. Volt ugye a selejtező. Nos szerencsémre a gyengébbik csoportba kerültem, és így a hibám ellenére is második helyen jutottam tovább. (A másik csoportban ezzel az idővel 5. lettem volna…) Hát, ami konkrétan történt pedig az volt, hogy a selejtezőt nemigen kell keményen megfutni egy hazai bajnokságban, úgyhogy ennek tükrében nem is erőltettem a futást különösebben, de így is jól haladtam. A négyesre utolértem az előttem induló Kovács Robit (4 perc) majd el is mentem tőle. (Azt mondta, hogy nem akart velem eljönni, mert ő is pihent másnapra) Az ötöst simán fogtam, majd a hatosra kicsit mellémentem, és megfogtam egy másik pontot, de ez nem zavart különösebben, mert tudtam, merre kell mennem a sajátom felé, így folytattam utamat. A hetes ponton összefutottam egy felnőtt “vonattal” és elkapott a lendület. Nem is részletezem, de jóó nagyot hibáztam. (Kovács Robi elém került összidőben…) Aztán végül végigtaláltam és sikerült visszaverekednem magam Robi elé 6mp-cel. Filip barátunk viszont természetesen megvert. Noha a hetesen vezettem előtte is, mert ő meg arra hibázott.
És eljött a nagy nap. A döntő napja. Arra ébredtem a kollégiumi szobában, hogy “nicsak hó”. Ez arra ösztönzött, hogy gyorsan szemügyre vegyem, és valóban hó volt. Nem is kevés. Mi jut erről először az ember eszébe? Szeretem a havat! (Fontos a pozitív hozzáállás!) Aztán meg ugye, hogy mennyiben fog ez változtatni a versenyen. Nem csak engem foglalkoztatott ez a kérdés. Még reggel a koleszban, amikor összefutottam Istivel, ő is rögtön megkérdezte, hogy mit szólok a hóhoz. Természetesen mondtam neki, hogy tetszik! (Ellenfelek önbizalmának rombolása… <=ez csak vicc volt!!!) Aztán kimentünk a versenyre, és ott is hó volt. (Micsoda meglepetés…) Jó későn indultunk, eleve, mint kategória is, és amúgy is a végére kerültem a szerencsés selejtezőt kövtően. Apropó rajtlista. Filip-Drencák-Én-Gajkowski-Robi-Zsebe… 4 perces indítási köz. Abban azért reménykedtem, hogy nem érnek utol, ha nem vétek komoly hibát, viszont az azt hiszem egyértelmű volt, hogy a Robit befogja a lengyel, és én is szerettem volna megfogni őket. Nade vissza a fő motívumra, a hóra. Tehát jó későn indultam, így volt időm szemügyre venni a havas erdőt. Megfigyelésem alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a terep, kis túlzással, “skandinávos” lett a talajfogást illetően. Nem látom hova lépek. Ez alapján érdemes kerülni utakra illetve fontosak lesznek a csapások. Nos a csapások minden elképzelésemet felülmúlták! Már a pálya elején egyértelművé vált, hogy csapásválasztó versenyre lehet számítani a továbbiakban is… Azt hiszem, ez alaposan fölborította az erőviszonyokat, és megint csak úgy gondolom, hogy az én javamra. Mégpedig azért, mert pontközelben, ahol a legtöbbet szoktam hibázni a csapások eléggé megkönnyítették a tájékozódást, illetve olyan módon befolyásolta az útvonalválasztást, amit viszont (egyre jobban) erősségemnek tartok, hogy számítani lehetett a pontra menő, illetve a pontról kijövő csapásokra.
Tehát elrajtoltam. Illetve még nem. A rajtban tartózkodásom alatt történt egy érdekes esemény. Ádám sporttársunk pár perccel rajtja után ismét átfutott a rajton. Aztán amikor kézhez vettem én a térképemet, rögtön fóliázás után meg is vizsgáltam, hogy vajon mit keresett itt. Nem jöttem rá. Aztán jött az egyes pont. Nos a térképrajtba érve egy jó nagy csapás indult be az erdőbe. Irányba jó volt, hát elindultam rajta. Semmi elágazás, némi apró kanyar, és máris ott a pont. Gondoltam, ha ez így fog menni végig, akkor bizony unalmas kis verseny lesz ez, és nagyon kell nyomni. A pontról két csapás indul, az egyik homlokegyenest ellenkező irányba. A választás egyértelmű. Azonban útközben volt benne néhány elágazás, és sikerült is egy másik pontra ráfutnom, de tudtam, hogy még tovább kell mennem, viszont így le kellett térnem a csapásról. Legalább megtapasztaltam, hogy a hó, és az alatta lévő ágak, kövek bizony tényleg csúsznak, ha nincs csapás. Tehát marad a csapáson futás. A továbbiakban ehhez tartottam magam. És néha kerültem úton. A hatosról elindulva rossz csapást választottam, és így a bozót széléhez érve elveszett a csapás, de kellemeset csalódtam a zöldben, mert futható volt. Tehát végül a hetest nem csapáson közelítettem meg, de közeledve a ponthoz már újra sűrűsödtek a lábnyomok, úgyhogy ezt is simán fogtam. Aztán a nyolcasra úgy “gondoltam”, hogy jobb nekem, ha a kövek között botorkálok, mintha a csapáson mennék, úgyhogy letértem róla, és jó nagyokat csúszkáltam a köveken. A csapáson (ami ráadásul, mint utólag kiderült, út is volt egyben, csak én nem láttam) jobb lett volna. (kb. 15mp-vel) A kilencesre pontközelben benne hagytam újabb 20mp-t, de nincs semmi baj, eddig határozottan jól ment. A 10-es is megvolt. Aztán kicsit “furcsa” irányban futottam ki róla, és így az autópálya szélességű felhagyott ösvényre értem, amin le is szaladtam az utakig, majd valami érthetetlen oknál fogva kicsit bizonytalan voltam, egészen addig, amíg meg nem láttam a völgyet. Aztán a következő említésre méltó esemény, amikor a 13-asra úgy választottam útvonalat, hogy láthassam a pontról az átfutóra igyekvő versenyzőket, és láss csodát, szembe is találkoztam a Robi-Gajkowski párossal. Nem is kellett több, beugrottam a pontra, és sebességet váltottam. Rohantam le az átfutóra, átfutóról tovább, a 16-os pontrra. Útközben utolértem két 16-ost, (Bandi, és Viczián Peti) és szegényeket majdnem lelöktem a csapásról… Ezúton is bocsi! :-) A 17-esre már annyira gyors voltam, hogy amikor jó 100m-el a pont előtt találtam egy kerítést, hirtelen azt hittem, hogy mát túljöttem, és visszafordultam botorkálni a 4-es zöldbe. Aztán mikor rájöttem, újult erővel vetettem bele magam a pályába. Meg is lett a pont. Aztán a 18-as. Egy mintahiba! Kerestem egy jó helyet a kerítésen, ahol könnyen át lehetett menni, (oda vezetett a csapás is, de kivételesen nem azon mentem) Aztán a kerítés vonalához képest egy gyors szögtörés, és irány le a lejtőn. Ugyebár a kerítésben volt egy kis kanyar, és én már a kanyar után mentem át rajta, valamint a térképen a felhagyott ösvényt néztem kerítésnek, és annak a vonalához képest néztem a szögeltérést… Kb. 35 fokkal másfelé… Rá is futottam a 19-es pontra. Meg is láttam, de furcsa volt, mert nagyon lent volt az alján, nekem meg csak az oldalában kellett volna lennie, nameg volt ott valami furcsa út is, amin átjöttem, és miközben éppen lassú futás közben azon tanakodtam magammal, hogy lemenjek-e vagy ne, megpillantottam az oldalról érkező fentebb már említett Robi-Gajkowski párost. Rögtön leesett a dolog. Irány arra amerről ők jöttek, körbe úton, be a 18-asra, majd ugyanez vissza. És közben két dolgon gondolkodtam. Vajon van-e ez a hiba akkora, hogy elémkerüljön a lengyel, valamint tisztáztam magammal, hogy legalább a 19-es átmenetet biztos megnyerem, tekintve, hogy a 18-asról térképnézés nélkül rohantam visszafelé. Nos nem nyertem meg. Nem is értem, hogy lehetséges ez… Aztán már csak a befutóra kellett letalálnom, és itt kezdtem el érezni, hogy fáradt vagyok, de azért sikerült. Még egy utolsó erőfeszítés a befutón, és vége.
Aztán beértem. És kíváncsian nézegettem az eredményeket. Zsebe? Megvertem! Ádám? Õt is. Valaki más? Senki! Akkor a bajnokság megvan!!! És a külföldiek? Á ezek szerint nem volt akkora a hiba, hogy elémkerüljön a lengyel. És ezek után már csak végig kellett szurkolni, hogy ne verjen meg egyik utánam induló versenyző sem, és ez is sikerült. Igaz nem sokon múlott…