A Magas Tátra. Ez a gyönyörű, és tájfutás szempontjából nagyon jó hely adott otthont idén a Szlovák Nagydíjnak. A nagyon aprólékos domborzattal, és sziklarajzzal rendelkező terep, alaposan megdolgoztatta az idelátogatók technikai tudását, vagy nem tudását… (Az én esetemben inkább a nem tudásomat) Mi Szilicéről egyenesen idejöttünk, és a versenyt megelőző hetet túrázással töltöttük. Átlagosan naponta 25km és 1000 szint fölöttit túrákkal. Ez nem sokat segített a már amúgy is remeknek nem igazán nevezhető formámon, viszont nagyon élveztem. Fizikai fáradtságommal persze nem tudom megmagyarázni, azt a borzalmas teljesítményt, amit magukon a versenyeken nyújtottam, max. ez is rátett még egy lapáttal. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy technikailag ilyen színvonalú terepekre már nem vagyok felkészülve. Mind a három nap borzasztó sok hibával futottam, és nem tudtam koncentrálni. Ebben talán a sok nyári verseny okozta szellemi fáradtság is benne van, de nem lehet teljesen ráfogni. Az a szomorú helyzet, hogy nem tudok tájékozódni. Csak futkározok össze-vissza, és ha szerencsém van, beleesek a pontokba.
Első nap egész jól ment. A rövidtávú pályán “csak” négy pontra hibáztam. Ennek különösebb története nincs. Béna vagyok, nem tudom megválasztani a térképolvasáshoz szükséges tempót, és nem tudok irányba menni. Ennek eredményeként hatodik lettem, négy perc hátránnyal. Úgy látszik a többieknek sem ment…
Második nap nagyon ingadozó teljesítményt nyújtottam. Volt, ahol egész jól ment, de természetesen itt is megvoltak a “jó” kis hibáim. A hetes pontig egész jól ment. Csak egy hibám volt a kettesre. Nevezetesen egy mélyedést kúpnak néztem, és ezért előbb kezdtem el keresni a pontot. Szerencsére jött az előttem induló srác, akit az egyes után értem utol, és megfogta a pontot… A hetesnél a fő problémám az volt, hogy nem tudtam a tizenöt ezres térképen kiolvasni, hogy hol is lesz a pont, és csak futkároztam a vélt helyen fel és alá. Aztán sok-sok pici pontatlanság, átkelés a Tarpatakon és a hosszú átmenet, amiben nem sikerült ráakadnom az útelágazásban egy kis nyiladékra, és még irányban is jelentősen eltértem. Aztán le a domboldalon, le az a mélyedésig, és ott a pont a sziklán. Azaz nincs ott. De akkor hol van? Ill. hol vagyok én??? Aztán hat perc után csodával határos módon ráakadtam. Azt hiszem megért volna 10 másodpercet megkeresni azt a nyiladékot abban az útelágazásban… Aztán teljes depresszióban még végigbotorkáltam a pályán. Sok-sok pontatlansággal.
Harmadik nap vadászrajt volt, és nagyon érdekes helyzet ált elő az előző napok nyomán. Egy lengyel gyerek indult elsőnek, hét perccel megelőzve egy Cseh srácot. Õt a Szlovákok legjobbja követte két perc lemaradással, majd alig fél percre tőle a negyedik, aztán az EB-n negyedik Cseh kicsit kevesebb, mint egy percre, mögötte én 19 másodpercre, és mögöttem egy újabb Cseh 10 másodperccel. Már előre elkönyveltem, hogy ebből hármasfutás lesz az elejétől kezdve végig, mert nem tartottam valószínűnek, hogy bármelyiküket is le tudnám rakni, és azt meg reméltem, hogy azért ők sem tudnak lerakni engem. Gondoltam, ha hárman jó tempót tudunk futni, akkor utolérhetjük az előttünk indulót, és talán a 3. helyen álló szlovákot is. És akkor elégedett is lettem volna. Nos ehhez képest már a rajtnál máshogy alakult a dolog. Én ugyan az egyes pontig utolértem az előttem induló srácot, de az a gyerek, aki mögöttem jött 10mp-vel, az nem ért minket utol. Annak ellenére, hogy egy kicsit mellémentünk az egyesnek. Az az igazság, hogy az egyesre nem sokat foglalkoztam a térképpel, hanem csak a felzárkózással foglalkoztam, de néha ilyet is kell. A kettesre ismét borult az elképzelésem, hiszen utolértük az előttünk indulót. Úgyhogy mégiscsak hármasfutás lett a dologból, csak más összetételben. Mivel az előző napokon nem ment igazán tájékozódás, beálltam hátulra és gondoltam, ha hibáznak, akkor majd elsunnyogok. Nos egy kicsit bizonytalankodtak is a hármasra, de mire rájöttem, hogy merre van a pont, addigra sajnos ők is rájöttek, úgyhogy maradtam velük. Aztán a négyesre elég komolyan mellémentünk, de sajna én sem vettem észre a hibát, csak amikor már a pontnak kellett volna jönnie és nem jött. Egy darabig bóklásztunk, de egyszercsak én rájöttem, hogy hol vagyunk, és egy kellő pillanatban (amikor egyikőjük jó messze és háttal állt nekem) megfordultam, és elrohantam a helyesnek vélt irányba. Egyikőjüket sikerült is leraknom, úgyhogy ketten maradtunk. Most átvettem a kezdeményezést, és begyújtottam a rakétákat. A következő átmenetet ő nyerte mivel próbált fölzárkózni hozzám, a következőben 6 másodpercet kaptam, a hetest pedig megnyertem. A nyolcasra sajnos már kicsit mellémentem, úgyhogy ismét utolért, pedig előtte már kezdett lemaradni kis társam. Ezért úgy gondoltam, hogy a kilences úgyis lefelé van, ott tudok gyorsan futni, épp ideje lerakni. Tehát egy elkapkodott pillantás a tájolóra és indulás! Valahova le. Hát valahova leértem. És ott voltam egy jó darabig. Úgy hat percig. Pont, mint előző nap. Márcsak azért is, mert hajszálra ugyanott is történt. Igaz most a nyiladékot csak keresztezni kellett volna. Aztán egyszercsak amikor már éppen kezdtem sejteni, hogy merre is lehetek, szembetalálkoztam Istivel, akinek szintén nem mentek túl jól az előző napok, és két perccel mögöttem indult a nyolcadik helyről. Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy esetleg nem a kilencesről jön-e, és nagy örömömre igen volt a válasz, ami megerősített abban, hogy jófelé megyek. Szóval nagy nehezen megfogtam a pontot. És még a társamtól is megszabadultam. (Bolond is lett volna, ha velem marad) Tehát a manőver sikerült… Egyedül maradtam. A következő két pontra szintén nem az optimális útvonalat “választottam” de a 12-es végre egy egyszerű futós átmenet volt. Na ez a nekem való! Mivel nem voltam éppen fáradt tucatnyi hibámmal a hátam mögött. Megint kiengedtem a lábaim, és kivételesen jól megfogtam a pontot, és ezzel meg is nyertem ezt az átmenetet. Ezután még gyorsan hibáztam kettőt, de utána szerencsére már csak a befutó volt hátra, és beértem. Szóval sikerült jól felforgatni a mezőnyt. Az egyetlen tőlem független változás az első helyen volt, mivel az addig vezető Lengyel srác az első pontra “megvárta” 7 perccel a mögötte indulót, aki végül meg is verte 15mp-vel a végén. Az EB negyedik, akit leraktam a négyesnél végül visszaelőzött a hibám alatt, és bejött a negyedik helyre, mivel az addigi negyediket elveszejtettem a kilencesnél, és őt is beelőzte. Isti jött be az ötödik helyre, és őt követtem én. Kész csoda, hogy csak ő előzött be. Aztán mögöttem három percccel jött be a negyedik induló. Szegény miattam hibázott a kilencesnél, és neki továbbtartott helyretennie magát…
Hát ennyi volna a Grand Prix Slovakia 2003 története dióhéjban. Remélem élveztétek, mert én nem. Azaz ez így nem igaz, mert nagyon nagy élmény volt ezen a terepen tájfutni, csak elvileg versenyezni mentem ide, és elég nehéz megfeledkezni az eredményről, és arról, ahogy a tájékozódás ment. Viszont a terep egy bizonyos fokig kárpótol, és az is, hogy a Magas Tátra aljában futhattam. (Aki nem tudná: Valóságos Tátramániás vagyok. Először ötévesen voltam itt túrázni, és beleszerettem a Tátrába) Mindenkinek ajánlom, hogy ha majd legközelebb rendeznek ezen a terepen versenyt, semmiképpen se hagyja ki!

Immár negyedik éve folyamatosan kimegyek nyaranta a Cseh ötnaposra, így tudtam mire számíthatok. Erős mezőny színvonalas terepeken. A terepekre idén sem lehetett panasz, viszont a mezőny a mi kategóriánkban elmaradt a korábbi évek tapasztalataitól. A versenyközpont idén maga Novy Bor volt, illetve annak sportcsarnoka, és a mellette elterülő strand. Két nappal a verseny előtt érkeztünk, úgyhogy volt időnk egy kis terepbemutatóra is. Ami közvetlen Novy Bor határában volt 10 percnyi futásra a szállástól. Ahogy elhagytuk az utolsó panelházat azonnal egy viszonylag homokköves terepre csöppentünk. Szörnyű, hogy egyeseknek milyen jó lehetőségeik vannak… Első nap a pálya kicsit primitíven kezdett, de aztán belejött, és a végére egész jó lett. Egy ici-pici hibát követtem csak el, és ennek eredményeként elég meggyőző fölénnyel nyerem. Második nap már sokkal kevésbé ment jól. Az eleje még itt is jól ment, de aztán az ötösre már hoztam a formám és hibáztam egy jó nagyot. Aztán már nem igazán sikerült újra megtalálnom a kapcsolatot a terep és a térkép között. Néha egy-egy átmenetet sikerült jól megcsinálnom, de többségében nem. Csak ötötdik lettem, és összetettben is másfél perc hátrányra tettem szert. Harmadik nap egy nagyobb hibával ugyan, de nyertem, és felhoztam összetettben a második helyre, négy másodperc hátránnyal. Negyedik nap megint csak sikerült minimális hibával végigtalálnom, így mivel egyetlen ellenfelem is hibázott, több mint öt perccel nyertem, és egy nappal a vége előtt elég tetemes előnyre tettem szert. Utolsó nap vadászrajt volt, mint minden rendes többnapos versenyen. Kicsit több mint öt perc előnyömmel a zsebemben magabiztosan hibáztam pár apróbbat, és nem erőltettem nagyon a futást sem, mert azért már kezdtem fáradt lenni 6 nap Svájci verseny, 2 nap utazás és újabb 4 nap verseny után. Ezért ki is kaptam másfél perccel, de ez már nem volt kihatással az összetett eredményre, így nyertem. Ezzel a Cseh ötnapos 18-as kategóriájának bajnoki címe Magyar földön maradt. (Mivel, ha valaki nem tudná, tavaly Pelyhe Dani nyert.) Remélem jövőre valaki ismét megvédi ezt a címet…

A verseny a VB kísérő versenye volt, a versenyközpont pedig egy kisváros volt a Zürichi-tó partján, bizonyos Rapperswil. A verseny kivételével minden ott volt egy helyen, a szállástól a strandig. A versenyek pedig hol közelebb, hol meg egész messze, fönt a hegyekben voltak. A terepek, nagy sajnálatomra, egyáltalán nem voltak jók. A hat versenyből egyedül egy volt olyan, mint amilyennek mindegyiknek lennie kellett volna. A többi öt legjobban a János-hegyre hasonlított, csak sokkal több volt az út. És a pályák is “kihasználták” a terep “adottságait” és jó kis futópályákat kellett teljesítenünk.
Ez történt első nap is, amikor is úgy esett, hogy amikor a busz letett mintegy 800m-re a céltól, és még 1600m-re a rajttól, akkor volt nem kevesebb, mint 11 percem a rajtomig. Úgyhogy egy jó kis szalagozás menti rohanással kezdtem a versenyem a rajtig, és kb. fél perccel a beállás előtt ki is értem, viszont nem voltam éppen ideális állapotban egy versenyhez, sem fizikailag, sem pedig mentálisan, és ez meg is látszott az aznapi eredményemen. Tömérdek hibával, és borzasztó lassú futással botorkáltam végig a pályán, és 20. lettem. Akár azt is lehetne mondani, hogy a pálya tele volt útvonalválasztással, de valójában ez csak a megfelelő utak kiválasztásából állt, és aztán pontközelben egy kis terepfutásból. Amennyiben a pont nem egy gyakorlatilag majdnem függőleges hegyoldal felénél, vagy egy bozótos közepén volt.
A második nap már némi javulást mutatott, mind a rajtba érkezést, mind a terepet tekintve. De a tájékozódás szintén nem ment. Előbb a kettesre, majd a hármasra is perceket vesztegettem el. Valószínűleg túlságosan is akartam jó eredményt elérni, és nagyobb tempót diktáltam, mint ami mellet biztonságosan tudtam volna tájékozódni. Ez egyébként később is előfordult. Aztán a tízes előtt utolértem Zsebe Istit, aki 4 perccel ment előttem, és szintén benne hagyott jó pár percet a pályában. Ennek örömére gyorsan mellémentem a következő pontnak, majd két ponttal később majdnem derékig merültem egy kis mocsárnak álcázott sártengerbe. Istinek kellett kihúznia belőle, mert magamtól nem tudtam túl sokat mozogni… Majd a következő ponton elnéztem a kódot, és a pontunkról elfutottam egy másikra, majd vissza. Mindezek ellenére hetedik lettem, ami azért javulás az előző naphoz képest.
A harmadik nap jött a csúcs! Zürich “János-hegye” A “terepen” leginkább utak és kis fekete x-ek voltak, amik az erdei tornapálya állomásai voltak… Ami meg erdő volt az is zöld. Ezek után természetesen a pálya csak útfutásokra koncentrálódott, a pontok meg csak annyi feladatot kínáltak, hogy ki kellett választani a megfelelő helyet a bozótba való beugrásra, majd vissza ki ugyanarra az útra, vagy ha netán úgy alakult, akkor egy másikra. Úgyhogy végre sikerült viszonylag hiba nélkül végigtalálni, de futásban ezen a napon is megkaptam a magamét.
A pihenőnap után a VB hosszútávjának a terepére mentünk. Ez már egy kicsit jobb volt, de az utak itt is domináltak, csak emellé sok meredek oldal csatlakozott. Már kezdtem belejönni a tájékozódásba, úgyhogy csak az ötösre és a hatosra hibáztam, de nem olyan nagyokat. Illetve a hatosra azért volt benne, de az előző napok tükrében ez teljesen megfelelő… Ezen a napon végre sikerült dobogóra állnom, és összetettben is feljöttem a negyedik helyre. Folyamatosan javuló eredményeim, és az a tény, hogy az ötödik napi terep végre rendes tájfutást ígért, azt eredményezték, hogy kicsit elbíztam magam, és a túl nagy akarásnak nyögés lett a vége.
Ötödik nap több mint 100km-t kellett utazni a versenyre, viszont végre egy szuper kis terepre jutottunk ki. A VB középtávjával volt szomszédos a terep, és a verseny is a selejtező és a döntő közti szünetben volt. A terep alpesi. Többségében tiszta fenyőerdő, borzasztó részletgazdag domborzat, és sziklák, dombok, és mélyedések ábrázolhatatlan sokasága. Az utazás a versenyre megint nem sikerült zökkenőmentesen, de most azért rendesen kiérem a rajtba. Ennek ellenére semmi sem sikerült úgy, mint ahogy kellett volna. Már az egyesre bennehagytam több mint 5 percet. Aztán a kettesre, majd a hatosra és a hetesre is csak kisebb vagy nagyobb hibákkal jutottam el. Ennek legalább két oka volt. Az egyik, hogy a fejemben ott zakatolt az eredmény, és emiatt nem tudtam koncentrálni, egy olyan terepen, ami megkívánta volna ezt. A másik meg maga a terep, mert az előző napok után nem voltam felkészülve egy ilyen színvonalú terepre. Persze ettől még nagyon tetszett, és inkább futottam volna minden nap ilyenen. Szóval végül az egyetlen tájfutóterepen produkáltam a kiesőidőmet a magam 38. helyével. Ezt rettenetesen sajnálom.
Hatodik nap úgy alakult, hogy a VB terepen futottunk, de előbb, mint a VB. Maga a verseny úgy zajlott, hogy kategóriánként volt tömegrajt, és mindenki két kört futott. A két kör nem sokban tért el egymástól, és a fél mezőny az egyikkel kezdett, míg a másik fele a másikkal, és aztán csere. A körökön belül is Farsta pályák voltak, úgyhogy nem volt akkora tömegfutás, mint amekkorára számítani lehetett egy közel 100 fős kategória esetén. Nekem kis bonyodalmat okozott, hogy a két kör ugyan külön térképen volt, de mindkét térképet egyszerre kaptok meg, és a pontok számozása mindkettőn egyessel kezdődött, nem pedig a sorban következővel. Sajnos a rajt előtt számomra nem voltak teljesen világosak a szabályok, és így a tömegrajt után előbb jó felé indultam, majd valamiért úgy gondoltam, hogy a másik körrel kell kezdeni, úgyhogy térképet cseréltem, és elindultam a másik körre, majd már majdnem a pontnál rájöttem, hogy mégis az első volt a jó, úgyhogy megint vissza, plusz egy kis hiba, és ez azt eredményezte, hogy utolsónak fogtam az egyes pontot. Innentől viszont egész jól ment. Az első körben egész feljöttem, csak aztán az átfutásnál, amikor ismét a térképekkel bajlódtam, utolért Isti, aki közben valahol valahogy mögém került. Ez még nem is lett volna baj, és még ugyanazt a kört is futottuk, úgyhogy futhattunk volna együtt is, csak én már fáradt voltam, mivel a hibám után elég nagy (túl nagy) tempót diktáltam. Ezért csak 4 átmenetet futottunk együtt, aztán egy útfutásnál lerakott… Igaz, hogy más pontunk is jött a pályakombinációk miatt. De végül ő második lett pár másodperc hátránnyal, én meg csak hetedik, majdnem két perc hátránnyal.
Összetettben az eredményeket pontokká alakították, és csak öt számított bele, a legrosszabb kiesett. Így mindketten 4500 pont körül végeztünk, mindössze 3 ponttal vert meg. Ő lett a hetedik, míg én a nyolcadik pozíciót szereztem meg, nem éppen jó, és egyenletes versenyzésemmel. Nálunk két olyan srác nyert, akik ott sem voltak az IFI EB-n, hanem csak a junior Vb-n futottak, és kétségtelenül jobbak nálunk. A dobogó harmadik foka viszont egy kis odafigyeléssel elérhető lett volna bármelyikünknek.
A VB-ről csak annyit, hogy amennyit én láttam belőle nézőként (hosszútáv és váltó, valamint videóról a sprint) az nézői szemszögből nagyon színvonalas volt, és élvezhető. Viszont azt nagyon is furcsállom, és helytelenítem, hogy a terepek olyanok voltak amilyenek. Mert a középtáv kivételével szerintem nem voltak VB-hez méltóak. Kicsit úgy érzem, hogy túlságosan beáldozták a médiának, ami egy bizonyos fokig még rendben van, de szerintem, ha emiatt lettek ilyenek a terepek, akkor túllőttek a célon. Hát remélem nem ez a jövő.